Boldogságra alkalmatlan II.
2009 november 27. | Szerző: akinincs
Éva férje szenvedélybeteg: játékfüggő. Éva azonban ezt tudatosan vállalta. Amikor férjhez ment, akkor már tudta, hogy választottja beteg, és akármilyen hihetetlen, pont ez erősítette meg a döntésében.
Éva segíteni akar. Legalábbis ezt vallja. Életét férjének akarja szentelni, hogy mellette álljon, és segítsen neki. A házasságuk természetesen nem ideális, sok a veszekedés, a férj természetesen gyakorta hazudik, és eljátssza a fizetését. Éva azonban nem boldogtalan. Éva biztonságban érzi magát, mert az a világ, amelyben él, számára természetes, ugyanis ebben nőtt fel.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az ember alapvető igénye a boldogság, az optimális közeg. Nem. Az ember alapvető igénye a biztonság, biztonságérzet pedig csak abból fakadhat, ha a világom jeleit, jelenségeit ismerem, rendelkezem válaszokkal, viselkedésmintákkal. Vannak például emberek, akik a háborúban érzik jól magukat, mert azt a világot szokták meg, azt ismerik, ezért békében nem találják a helyüket, és zsoldosként konfliktusok helyszíneit keresik fel – utaznak a háború után. Nem pusztán a megélhetés motiválja őket. Vágynak a biztonságra, amit a háború nyújt a számukra, ugyanakkor a békés polgári világ a maga sejtelmeivel és kétértelműségeivel szorongást és idegenségérzetet kelt bennük.
Éva tehát a szenvedése mellett otthon van, mert ismeri ezt a világot, tudja kezelni, érti. Ezt a momentumot nem lehet eléggé kihangsúlyozni. Lehet ugyan, hogy Éva a barátnőinek panaszkodik, lehet, hogy ideális pasiról és tökéletes házasságról álmodozik, de az álmodozás és a megvalósítás/megtartás képessége két külön dolog. Vágyhatunk szánunkra ideálisnak tetsző életre, ám ha belecsöppennénk, akkor nem tudnánk élvezni, mert elveszítenénk a biztonságérzetünket. A vágyott világ lényege ugyanis, hogy nincs jelen az életünkben, tehát nem alakulhatnak ki azok a készségek, amelyekkel abban tájékozódni és dönteni tudunk.
A pokolnak és a mennyországnak is megvannak a maga törvényszerűségei, amiket el kell sajátítani, képessé kell lenni rájuk, meg kell őket ismerni. Egy ismeretlen világ, legyen az bármilyen ideális, inkább fenyegető és szorongást keltő, mint az ismert.
Éva tehát látszólag segíteni akarja férjét, valójában olyan közeget keres, amelyben otthonosan mozog. Ezért valódi érdeke, hogy férje ne gyógyuljon meg. Amikor azonban ez mégis bekövetkezik, és a férj önerőből, elhatározásból meggyógyul, akkor hirtelen ideális, rendes férj lesz, amit viszont Éva már nem tud kezelni. Nem mindenki tudja elfogadni a felé irányuló szeretetet, figyelmességet, ha nincs hozzászokva. Azt gondolnánk, hogy a szerető odafordulás mindenkinek jó, pedig nem, vannak, akiket elriaszt, mert nem tudnak rá reagálni, nem tudják befogadni. Úgy feszengenek miatta, mint aki egész életében a földön aludt, majd hirtelen belefektetik egy puha baldahinos franciaágyba, selyemágyneműbe – ettől azután álmatlanul hánykolódik, majd inkább visszafekszik a földre.
Éva tehát nyugtalan, szorong, nem találja a helyét gyógyult férje oldalán. Rövidebb-hosszabb próbálkozás után végül elválnak, és Éva talál magának egy újabb szenvedélybeteget, aki elveszi feleségül. Éva újra otthon van, az ismert világban, ahol ugyan szenved olykor, de nem szorong, és nem bizonytalan……….újra “boldog”……….
Hűség a halotthoz
2009 november 26. | Szerző: akinincs
A műhely falán gyászkeretes fotó lóg, amiről egy szenvtelen, kifejezéstelen arcú hatvanas férfi bámul bele a semmibe. A szemében üresség, szája vékony, agresszív, amúgy ellentmondást nem tűrő és erőszakos kisugárzás árad belőle.
Házassága nem volt igazán jó. A férfi ivott, félrelépett, hajlamos volt az üvöltözésre. Fiával távolságtartó és megkövetelő volt a kapcsolata, erősen a tekintélyelvre alapozva. Családját mindezek ellenére közös vállalkozásban egyesítette, amit amúgy nagy szakértelemmel, precizitással és könyörtelen törekvéssel vitt.
Mégis, amikor ez a kemény és rideg ember meghalt váratlanul, a család megrendült. A fiúban nem apjának agresszivitása és ridegsége maradt meg lenyomatként, hanem az erős és tekintélyes férfi képe, aki egyszerre taszítja és vonzza, aki némiképp a példaképe.
A haláleset már tíz esztendeje történt, ám a fotó még mindig a műhely falán lóg, amit a család visz tovább néhány alkalmazottal. Az özvegy nem keresett magának új kapcsolatot, meg sem próbálta. Férjének halála a “házasságát” is helyrehozta. A férj emlékéhez való ragaszkodás, a halott bűneinek elfelejtése és tagadása révén egy rendkívül erős tiszteletérzet alakult ki, amely szinte lehetetetlenné tett bármilyen új kapcsolatot.
Az asszony identitását a múlt tisztelete, az elhunyt emlékének ápolása alapozta meg. Mindezt azonban nem látványos módon alakította. Szertartásosan, rituális gesztusokkal: a fotó a falon, amelyet naponta letörölt, a temetői látogatás meghatározott rendszerességgel, és évente mise.
Fiával soha nem beszéltek az érzéseikről, egymás benső életéről, már amennyi az ilyen fegyelmezett és távolságtartó embereknek lehet, alig tudtak. A büszkeség vagy a rátartiság nem is engedte nekik, hogy gyengének mutatkozzanak. Sokan hajlamosak lebecsülni ezt a már-már paraszti keménységet, pedig hatalmas erő kell ehhez is, miközben szenvedést is fakaszt rideg távolságtartásával.
Különös, hogy a halál értékké változtathatja a múltat, a rossz házasságot. Talán mesterséges ez a fordulat, talán csak egy negatívnak ható figura is végtelen űrt hagyhat maga után, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy mit jelent a számunkra az, aki minden nap jelen van, és domináns természetével és önzésével elnyomja környezetét.
Az asszony tehát férje emlékéből építi identitását. Egy új férfi nem jelenhetne meg anélkül, hogy ezt le ne rombolná.
A találkozás csodája
2009 november 22. | Szerző: akinincs
A Találkozás igazi jelentősége, hogy meglátok valakit, akiben felfedezem a különlegest, a szerethetőt, azt, ami megérint és hitet fakaszt. De valódi Találkozás nem jöhet létre anélkül, hogy ez a felismerés és csodálkozás ne lenne kölcsönös.
Valóban csodálatos, ha valakiben meglátom a jövőt, és ő is bennem.
Minden olyan találkozás, amelyben csak az egyik fedezi fel a másikban a szerethetőt, az egyszerit, egyfajta halálélmény.
Bár a fentiekben megfogalmazott Találkozás leginkább a szerelemre húzható rá, mégis felmerül a kérdés, hogy van-e értelme olyan kapcsolatnak, legyen az barátság, közösség, vagy bármiféle emberi társulás, amelyben nem ez az egymásra csodálkozás van jelen.
Rejtőzködők
2009 november 14. | Szerző: akinincs
Egy férfi és egy nő ül a teázóban, és beszélgetnek. Alapjában egyik sem érti, hogy miért van ott, és az egész beszélgetést áthatja a beletörődés a szükségszerűségbe. Amikor pár napja összefutottak az utcán annyi év után, a váratlan viszontlátás öröme még természetes folytatásként vetette fel a találkozót. Most mégis ott ülnek, mint akik semmit sem akarnak egymástól igazán, csak letudni egy korábbi hangulat következményét.
Rejtőzködnek hát. Az egyikük folyton kérdez, a másikuk pedig egyfolytában magáról beszél.
Sokan azt hiszik, hogy a megnyílás azonos azzal, ha feltárom az érzéseimet, a belső történéseimet, esetleges intim titkaimat. Valójában ez nem megnyílás, ez lehet rejtőzködés, amely helyettesíti azt, hogy a másik felé lépjek. A megnyílás nem csupán a benső élet feltárása, hanem a másik felé történő mozgás is egyúttal.
Szóval rejtőzködnek egymás elől, és mert nem akarnak kapcsolatot teremteni, nem akarják a lelküket összekapcsolni, elrejtőznek a folytonos érdeklődésbe, illetve a folytonos vallomásba. Semmi összekapcsolódás.
Amikor végül pár óra után felállnak, akkor úgy válnak el, mint az idegenek, akik egy protokolláris eseményen egymás mellé sodródtak, és könnyed beszélgetést folytattak, ám sem ismétlést, sem folytatást nem akarnak. Sőt, a jól sikerült beszélgetés ellenére az újabb találkozó gondolata is ellenállást és némi viszolygást vált ki mindkettejükből. Ha legközelebb szembetalálkoznának az utcán, már csak sietősen köszönnének, és kölcsönös egyetértésben sétálnának el egymás mellett lassítás nélkül.
Bátraké a ………….
2009 november 4. | Szerző: akinincs
Rendszeresen járok egy helyre, ahol nyolc (!!!) kutya van. A kutyák eltérően viszonyulnak hozzám, a többségnek közömbös vagyok, egy része érdeklődik, de annyira félénk, hogy csak a távolból fürkész, és ha közeledni próbálok, elszalad. Három olyan kutya van, aki keresi a társaságomat, még ha eltérő módon is.
Az egyik, aki meglehetősen rámenős, nem az esetem, nem kedvelem, és pár simogatás után inkább hárítom (annyire intelligens azonban, hogy veszi a lapot). A másik kettőt viszont kedvelem, a személyiségüket is beleértve, bár az egyik visszahúzódóbb, lemondóbb, nem szeret nyomulni, ezért szükségszerűen hátrányba kerül a másikkal szemben, aki kiköveteli magának a figyelmet, olykor még azon az áron is, hogy félretolja a társát.
A két kutya esetében hiába igyekszem résen lenni, ami jelen esetben azt jelenti, hogy tudatosan figyelek arra, hogy azzal is foglalkozzak, aki inkább a háttérbe húzódik, akinek szomorúbb a természete, de a dolgok természetéből fakadóan rendszerint teljesen magára vonja a figyelmemet az a kutya, amelyik kezdeményező, és sokszor már csak utólag veszem észre, hogy bizony, megint ki lettem sajátítva (ugyanakkor, ha valamelyiket haza kellene vinnem magamhoz, a visszahúzódót vinném).
Azt hiszem, az egész kutyás történet teljesen megfeleltethető az emberi kapcsolatoknak is, legyen szó akár barátságról, akár szerelemről, akár gyerekekről………Rendszerint az kapja a több figyelmet, szeretetet, helyet, aki ha nem is rossz értelemben, de kiharcolja magának, aki aktív. Aki csendes, visszahúzódó, legyen akár mégoly szeretetreméltó is (még ha sokkal szeretetreméltóbb is a kezdeményezőbbnél), törvényszerűen vesztes lesz, és ami a rosszabb, vesztesnek is fogja érezni magát, és benne feltámad az az ösztön, hogy összehasonlítsa magát a sikeresebb társával, hogy legalább erkölcsi-lelki győzelmet arathasson: “a másik nem is érdemelné meg!”.
Zsuzsa “élete”
2009 november 3. | Szerző: akinincs
Zsuzsa közel a harminchoz boldogtalan. Nem is lenne ebben semmi különös és szokatlan, ám az ő boldogtalansága nem az a gyötrődő, ordító boldogtalanság, hanem csendes, néma, és titkolt.
Zsuzsa mosolygós, vidám teremtés amúgy, és azon kívül, hogy mindenki érez benne egy kis szomorúságot, senki nem gondolná, hogy mélységesen és reményvesztetten boldogtalan.
Zsuzsának nincs senkije. Még barátja sincs igazán. Ismerősei vannak, akikkel olykor beszélget, vagy beül valahová, de senki olyan, akivel igazán bizalmi viszonyban állna. Az ismerősökkel csak amolyan felületes beszélgetéseket folytat, filmekről, zenékről, pletykákról. A valódi benső életét, hogyan érzi magát, hogyan éli az életét, senki nem ismeri.
Nehéz megmondani, hogy a zárkózottsága miatt nincs bensőséges kapcsolata másokkal, vagy soha nem érdeklődött iránta senki igazán, és emiatt lett zárkózott. Az ilyen oksági láncolat már utólag többnyire felderíthetetlen.
Zsuzsa, mivel magát legbelül értéktelen embernek tartja, aki senkinek sem kellhet, fokozatosan számolta fel magában a nőiességet. A nemiség felszámolása lelki folyamat, és a lényege, hogy olyan mélységig veszíti el szexuális töltetét, hogy nincs ember, aki nőként tekintene rá.
Ha Zsuzsa belépett egy helységbe, ahol olyan férfi is volt, aki neki éppenséggel tetszett, akkor tekintetét lesütötte, lemondón sóhajtott, és nem is próbált szemkontaktust létesíteni. Még azzal sem akarta fájdítani a szívét, hogy lopva méregeti a fickót.
Beszédében gondosan került minden kétértelműséget, az erotikus vicceken nem tudott szívből nevetni, és kacér, csábos mosolyt talán senki nem látott tőle.
Zsuzsa nem is a lemondástól, a reménytelenségtől szenvedett a leginkább. Valahol a lelke mélyén vágyott rá, hogy legalább egyszer kimondhassa, megvallhassa a titkát, amit még magának sem mert fennhangon bevallani. Úgy élte az életét, hogy leplezte ezt az életérzést. Ha kimondta volna, annyi év elfojtott szeretetlensége talán mélységes és véget nem érő zokogást idézett volna elő. Ez a titok valahogy így hangozhatott volna:
“Felesleges ember vagyok.”
Rövidke vallomás ugyan, és talán nem is elég drámai, de egy vallomást sohasem a hossza, vagy a kifejező ereje minősít, hanem mindaz, ami benne összesűrűsödik. Ebben a vallomásban pedig benne volt Zsuzsa egész élete, és minden kilátástalansága.
Lángolás
2009 november 3. | Szerző: akinincs
Péter boldogan újságolta a barátainak, hogy új szerelem van a láthatáron. A barátai kelletlenül forgatták a fejüket, mert már ismerték az ilyen bejelentéseket, de leginkább a várható végeredménnyel voltak tisztában.
Péter naív, tiszta és jólelkű fiú volt, olyan, aki rögtön lelkesedett és rajongott egy lányért, ha megismerte. Ez az odaadás persze gyanússá tette az érzéseit, hiszen aki ilyen könnyen lesz szerelmes, az félő, hogy ugyanilyen könnyen lobban el.
A barátok agyán átvillant megannyi hasonló bejelentés emléke, és már csak kelletlenül, udvarias kötelességből érdeklődtek a lány felől.
Kiderült, hogy Péter rendszeresen levelezik egy “tündéri”, “értelmes”, “érzékeny”, “jóságos” lánnyal, tehát olyasvalakivel, aki talán nem is létezik. Barátai érdeklődésére Péter elmesélte, hogy a lány mindig nagyon kedvesen válaszol a leveleire – ebből azután kiderült a barátok számára, hogy a lány magától soha nem ír egy sort sem.
Péter azt is boldogan ecsetelte, hogy már két hónapja leveleznek, de a lány nagyon dolgos, nagyon elfoglalt, mert eddig még nem tudott egy délutánt sem felszabadítani, hogy találkozzanak.
A barátok ennél a pontnál már azzal küszködtek, hogy leordítsák Péter fejét, amiért ilyen naív, ennyire nem látja a valóságot, ám tapintatból mégis hallgattak, és már gyűlölték is a lányt teljes szívükből.
Péter szinte repkedett az örömtől, hogy beszélhet arról, ami és aki most a legfontosabb a számára. Miután elment, a barátai csak nézték egymást szótlanul, sokkolva az iménti jelenettől. Bár már sokszor átélték, mégis, minden alkalommal megbénította őket ez a naív és ártatlan hit. Egyszer sem hittek benne, hogy Péter viszonzásra találhat, de a szívük mélyén irigyelték ezt a soha nem fáradó reménykedést, amivel még az útszéli kóróba is képes volt gyönyörűséges virágot látni.
A kezdeti hallgatás után tétova párbeszéd alakult ki közöttük, amiben kárhoztatták a naivitást, gúnyolták az idealistákat, panaszkodtak a nők romlottságáról. Egyikük, aki egész idő alatt elgondolkozva hallgatott, most megszólalt:
– Azon gondolkoztam, hogy itt van ez a Péter fiú, akit mindannyian szeretünk, ám valahol le is nézünk. Igen, mondjuk ki, lenézzük, mert nem tartjuk életrevalónak, nem tartjuk férfiasnak. Talán titokban még elkönyveltük lúzernek is. Itt ülünk, és sajnáljuk, sőt, szánjuk, amiért minden új ismeretségnél, amiben valami lehetőséget lát, lángra lobban. Persze végül kudarcot vall, de ez nem gátolja benne, hogy utána újra és újra lángra lobbanjon. Ha így nézzük, az élete eddig tele volt hittel, lelkesedéssel, álmokkal. Mindig küzdeni akart valakiért, tehát volt célja. Mi pedig itt ülünk, fölébe helyezzük magunkat, sajnáljuk, pedig mi vagyunk a sajnálatra méltók. Mi realisták, és ezért cinikusok vagyunk, mi sem az elején, sem a közepén nem hiszünk sem a kapcsolatban, sem a másik emberben. Az életünk minden pillanata ugyanabban a szürke zónában tellik, és hiába vagyunk józanok, semmivel nem tudunk szebb és eredményesebb életet felmutatni, mint Péter. Az egyetlen különbség, hogy mellettünk van barátnő. De vajon a kapcsolatainkban van valami, amiért Péter irigyelhetne minket? A kapcsolataink is olyanok, mint mi magunk: takarékon pislákoló józanság, gyávaság, megalkuvás. A magam részéről többet nem vagyok hajlandó sajnálni Pétert. Annál inkább magunkat.
A szobában síri csend támadt, mindenki zavartan markolászta a sörét. Még szóba került néhány semmiség, ám a találkozónak lényegében vége volt, mindenki ment a dolgára. Bár a történteket soha nem hozták szóba, mégis, mindenkinek a lelkébe égett a felismerés. Ugyan ez semmit nem változtatott az életükön, innentől azonban Pétert valamiféle tisztelettel vették körbe, és soha, még a háta mögött sem gúnyolták többé.
Boldogságra alkalmatlan
2009 november 2. | Szerző: akinincs
Az elesettséggel, a panaszkodással kapcsolatban mindig volt egy elutasítás bennem, mert azt gondoltam, hogy ha nincs valaki a helyén, ha nincs a megfelelő közegben – mert igenis, nem minden az egyénen múlik -, akkor alapjában boldogtalan, és a panaszkodása erre és arra csak tünet.
Azt gondoltam, hogy az ember olyan mint a virág, amelyet ha átültetünk egy megfelelő cserépbe, akkor bizony kiteljesedik, új életre kap, és feledi az összes sérelmét.
Ahogy “korosodom”, már erősödik bennem a gyanú, hogy ez sem egészen így van. Mert ha egy frusztrált és elesett embert átültetnénk a számára ideális cserépbe, akkor egy ideig hatna az optimális élet, egy ideig a boldogság győzedelmeskedne, ám egy kis idő elteltével előjönne az ember természete, ami évek, évtizedek alatt kialakult, és bizony, sokan megmérgeznék a saját örömüket, és csak feszengenének abban az ideális közegben, amire egyébként mindig vágytak.
A halottak boldogsága
2009 november 1. | Szerző: akinincs
István lassan csomagolt a munkahelyén, komótosan, mint aki egyáltalán nem akar hazamenni. És tényleg. Minden este húzta-halasztotta az indulást, családos ember léttére még túlórákat is szívesen vállalt. Mindez nem munkamániából, vagy karrierépítésből fakadt nála, csak abból, hogy nem okozott neki örömet az otthon melege.
Amikor a bérház folyosóján araszolt a lakása felé, a gyomrában mindig enyhe szorongás motoszkált, és minden alkalommal, amikor belépett az ajtón, a fejét egy kicsit behúzta, a szemét a padlóra süllyesztette, hátha beleszalad egy ütésbe, vagy valami a fejére esik. Soha nem tudott belépni egy észrevétlen sóhaj nélkül.
A szomszédok azt hitték, a házassága mintaszerű. Soha hangos szó, veszekedés nem szűrődött ki a lakásukból, a gyerekek kultúráltak, ápoltak voltak, a házaspár pedig amúgy mosolygós, értelemes párocska volt. István azonban pont ettől szenvedett, ettől a békés hangulattól. Tudta, hogy ez a legrosszabb. Rosszabb annál is, mint ha minden nap marnák egymást.
Ha két ember akar egymástól valamit, ha még remél egymástól valamit, akkor veszekedik is. A veszekedés azt jelenti, hogy követelésem és elvárásom van a másikkal szemben. Ott, ahol már a közöny és a megvetés keveréke uralkodik, ott nincs veszekedés, mert ott átnéznek az emberen, ráhagyják, és úgy veszik, mint valami társbérlőt, akit nem lehet kirakni. A kényszerű együttlétben az emberek stratégiákat dolgoznak ki, és eldöntik, hogy miként viszonyulnak a másikhoz, ha már nem adhatják ki az útját. Miként teszik a maguk számára minél kellemesebbé ezt a fajta közös életet. Ilyenkor jön a hobbi, a munkamánia, az internet, a barátok, a szakkörök. Bármi, csak a másikkal minél kevesebbet kelljen foglalkozni.
István azonban még akar valamit ettől a kapcsolattól, és mert akar, és mert szenved ettől a néma karanténtól, nem tud a munkába menekülni, nem elégítik ki a barátok, az önképző körök.
Amikor egy kapcsolat ilyen szintre jut, a következő különbség figyelhető meg. Az a fél, aki még akar valamit, a saját baráti társaságában panaszkodik, tanácsot kér, kiönti a szívét. Az a fél, amelyik már a szívében is lemondott erről a kapcsolatról, a baráti társaságában mindenről beszél, csak a társáról nem. Az egyiknek a barátok jelentik a támaszt, a másiknak a feledést.
István a feleségével ellentétben fontolgatja a válást (a felesége praktikusabb, neki ez így elég, ő már kialakította azt az életstratégiát, ami mellett a férje jelentette kellemetlenség minimalizálható). Játszik a gondolatával, de soha nem képes eljutni addig, hogy igazán akarja, hogy felvállalja, hogy eldöntse. A sok visszatartó indok közül az egyik a félelem: “úgysem talál jobbat, egyedül marad”.
István félelmei amúgy jogosak. Lassan betölti a negyvenet, és természete nem éppen szerencsés, ha a nőkkel való kapcsolatteremtést nézzük. A lényeg azonban nem ez. István nem képes felfogni, mert gondolatban sem képes átélni, hogy milyen lenne az élet, ha az egyedüllétben néha hiányozna neki egy társ, ahhoz képest, ami most van – hazaérkezés összeugró gyomorral.
Szóval István fél egyedül maradni, helyette inkább minden nap meghal, amikor belép az otthonába. Minden nap megéli, hogy a szavát nem tisztelik, hogy kijátsszák, hogy átlépnek rajta. István fél az egyedülléttől, ezért a végére majd elhiszi, hogy ő tényleg hitvány ember, akin át lehet lépni, akit ki lehet játszani, és akinek nem számít a szava. Ha pedig majd eljut erre a szintre, akkor már nem is fog igazán szenvedni. Már arra sem lesz igénye, hogy húzza a hazaindulást a munkából. Majd akkor lesz boldog a maga módján. Ahogy a megdermedt halottak tudnak boldog egykedvűséggel létezni.
István emlékére: Rain and Tears
Boldogságra alkalmatlan III.
2009 november 27. | Szerző: akinincs
Veronika már tizedik éve, hogy ebbe az előkelő úri étterembe jár férjével, az elismert orvosprofesszorral, már megtanulta, hogyan kell viselkedni egy ilyen helyen, ám hiába a rutin, hiába a tíz év gyakorlás, még mindig idegennek érzi magát ebben a közegben, és ez szorongással tölti el.
Veronika leszakadt kispolgári család sarja munkásbeütéssel, diplomáját is nehezen szerezte meg. Az igazi kiszakadást világából mégsem a diploma, de még csak nem is az államigazgatás csúcsrégióiban szerzett állása okozta, hanem házassága. Férje nem egyszerűen orvosprofesszor, de egy orvosdinasztia sarja, akinek az elit (nem gazdasági értelemben) környezet megszokott természetes közeg. Férje egészen kiskorától kezdve igazi polgári nevelést kapott. Magániskola, rendszeres színházjárás, étterem legalább hetente egyszer, társasági összejövetelek az otthonukban, amiken neki is részt kellett vennie kellő módon kiöltözve.
Veronikát a férj családja természetesen nem fogadta örömmel. Ahhoz elég kultúráltak és előkelőek voltak, hogy ezt ne durva módon éreztessék, hogy fiuk döntésébe ne szóljanak bele erőteljesen, de az utolsó pillanatig remélték, hogy ez mindössze kaland.
Veronika ettől a fogadtatástól függetlenül érezte, hogy ez nem az ő világa. Rengeteget szorongott, rengeteg frusztráció érte, sokszor érezte magát otrombának és esetlennek, és ha nem lett volna az a nagyon erős érzelmi kötelék kedvese iránt, és ha nem lett volna a férfi végtelenül figyelmes és érzékeny, akkor már rég feladta volna.
Veronika olyan életet kapott, amire talán sokan vágynak. Alapvetően jól is érezte magát, de már tudta, hogy soha nem fog úgy beilleszkedni ebbe az álomvilágba, hogy képes legyen magát fesztelenül elengedni, hogy képes legyen olyan természetességgel és otthonossággal mozogni benne, mintha odaszületett volna……………..
Oldal ajánlása emailben
X