Zsuzsa “élete”

2009 november 3. | Szerző: akinincs |

Zsuzsa közel a harminchoz boldogtalan. Nem is lenne ebben semmi különös és szokatlan, ám az ő boldogtalansága nem az a gyötrődő, ordító boldogtalanság, hanem csendes, néma, és titkolt.

Zsuzsa mosolygós, vidám teremtés amúgy, és azon kívül, hogy mindenki érez benne egy kis szomorúságot, senki nem gondolná, hogy mélységesen és reményvesztetten boldogtalan.

Zsuzsának nincs senkije. Még barátja sincs igazán. Ismerősei vannak, akikkel olykor beszélget, vagy beül valahová, de senki olyan, akivel igazán bizalmi viszonyban állna. Az ismerősökkel csak amolyan felületes beszélgetéseket folytat, filmekről, zenékről, pletykákról. A valódi benső életét, hogyan érzi magát, hogyan éli az életét, senki nem ismeri.

Nehéz megmondani, hogy a zárkózottsága miatt nincs bensőséges kapcsolata másokkal, vagy soha nem érdeklődött iránta senki igazán, és emiatt lett zárkózott. Az ilyen oksági láncolat már utólag többnyire felderíthetetlen.

Zsuzsa, mivel magát legbelül értéktelen embernek tartja, aki senkinek sem kellhet, fokozatosan számolta fel magában a nőiességet. A nemiség felszámolása lelki folyamat, és a lényege, hogy olyan mélységig veszíti el szexuális töltetét, hogy nincs ember, aki nőként tekintene rá.

Ha Zsuzsa belépett egy helységbe, ahol olyan férfi is volt, aki neki éppenséggel tetszett, akkor tekintetét lesütötte, lemondón sóhajtott, és nem is próbált szemkontaktust létesíteni. Még azzal sem akarta fájdítani a szívét, hogy lopva méregeti a fickót.

Beszédében gondosan került minden kétértelműséget, az erotikus vicceken nem tudott szívből nevetni, és kacér, csábos mosolyt talán senki nem látott tőle.

Zsuzsa nem is a lemondástól, a reménytelenségtől szenvedett a leginkább. Valahol a lelke mélyén vágyott rá, hogy legalább egyszer kimondhassa, megvallhassa a titkát, amit még magának sem mert fennhangon bevallani. Úgy élte az életét, hogy leplezte ezt az életérzést. Ha kimondta volna, annyi év elfojtott szeretetlensége talán mélységes és véget nem érő zokogást idézett volna elő. Ez a titok valahogy így hangozhatott volna:

“Felesleges ember vagyok.”

Rövidke vallomás ugyan, és talán nem is elég drámai, de egy vallomást sohasem a hossza, vagy a kifejező ereje minősít, hanem mindaz, ami benne összesűrűsödik. Ebben a vallomásban pedig benne volt Zsuzsa egész élete, és minden kilátástalansága.