Lángolás

2009 november 3. | Szerző: akinincs |

Péter boldogan újságolta a barátainak, hogy új szerelem van a láthatáron. A barátai kelletlenül forgatták a fejüket, mert már ismerték az ilyen bejelentéseket, de leginkább a várható végeredménnyel voltak tisztában.

Péter naív, tiszta és jólelkű fiú volt, olyan, aki rögtön lelkesedett és rajongott egy lányért, ha megismerte. Ez az odaadás persze gyanússá tette az érzéseit, hiszen aki ilyen könnyen lesz szerelmes, az félő, hogy ugyanilyen könnyen lobban el.

A barátok agyán átvillant megannyi hasonló bejelentés emléke, és már csak kelletlenül, udvarias kötelességből érdeklődtek a lány felől.

Kiderült, hogy Péter rendszeresen levelezik egy “tündéri”, “értelmes”, “érzékeny”, “jóságos” lánnyal, tehát olyasvalakivel, aki talán nem is létezik. Barátai érdeklődésére Péter elmesélte, hogy a lány mindig nagyon kedvesen válaszol a leveleire – ebből azután kiderült a barátok számára, hogy a lány magától soha nem ír egy sort sem.

Péter azt is boldogan ecsetelte, hogy már két hónapja leveleznek, de a lány nagyon dolgos, nagyon elfoglalt, mert eddig még nem tudott egy délutánt sem felszabadítani, hogy találkozzanak.

A barátok ennél a pontnál már azzal küszködtek, hogy leordítsák Péter fejét, amiért ilyen naív, ennyire nem látja a valóságot, ám tapintatból mégis hallgattak, és már gyűlölték is a lányt teljes szívükből.

Péter szinte repkedett az örömtől, hogy beszélhet arról, ami és aki most a legfontosabb a számára. Miután elment, a barátai csak nézték egymást szótlanul, sokkolva az iménti jelenettől. Bár már sokszor átélték, mégis, minden alkalommal megbénította őket ez a naív és ártatlan hit. Egyszer sem hittek benne, hogy Péter viszonzásra találhat, de a szívük mélyén irigyelték ezt a soha nem fáradó reménykedést, amivel még az útszéli kóróba is képes volt gyönyörűséges virágot látni.

A kezdeti hallgatás után tétova párbeszéd alakult ki közöttük, amiben kárhoztatták a naivitást, gúnyolták az idealistákat, panaszkodtak a nők romlottságáról. Egyikük, aki egész idő alatt elgondolkozva hallgatott, most megszólalt:

– Azon gondolkoztam, hogy itt van ez a Péter fiú, akit mindannyian szeretünk, ám valahol le is nézünk. Igen, mondjuk ki, lenézzük, mert nem tartjuk életrevalónak, nem tartjuk férfiasnak. Talán titokban még elkönyveltük lúzernek is. Itt ülünk, és sajnáljuk, sőt, szánjuk, amiért minden új ismeretségnél, amiben valami lehetőséget lát, lángra lobban.  Persze végül kudarcot vall, de ez nem gátolja benne, hogy utána újra és újra lángra lobbanjon. Ha így nézzük, az élete eddig tele volt hittel, lelkesedéssel, álmokkal. Mindig küzdeni akart valakiért, tehát volt célja. Mi pedig itt ülünk, fölébe helyezzük magunkat, sajnáljuk, pedig mi vagyunk a sajnálatra méltók. Mi realisták, és ezért cinikusok vagyunk, mi sem az elején, sem a közepén nem hiszünk sem a kapcsolatban, sem a másik emberben. Az életünk minden pillanata ugyanabban a szürke zónában tellik, és hiába vagyunk józanok, semmivel nem tudunk szebb és eredményesebb életet felmutatni, mint Péter. Az egyetlen különbség, hogy mellettünk van barátnő. De vajon a kapcsolatainkban van valami, amiért Péter irigyelhetne minket? A kapcsolataink is olyanok, mint mi magunk: takarékon pislákoló józanság, gyávaság, megalkuvás. A magam részéről többet nem vagyok hajlandó sajnálni Pétert. Annál inkább magunkat.

A szobában síri csend támadt, mindenki zavartan markolászta a sörét. Még szóba került néhány semmiség, ám a találkozónak lényegében vége volt, mindenki ment a dolgára. Bár a történteket soha nem hozták szóba, mégis, mindenkinek a lelkébe égett a felismerés. Ugyan ez semmit nem változtatott az életükön, innentől azonban Pétert valamiféle tisztelettel vették körbe, és soha, még a háta mögött sem gúnyolták többé.