A halottak boldogsága

2009 november 1. | Szerző: akinincs |

István lassan csomagolt a munkahelyén, komótosan, mint aki egyáltalán nem akar hazamenni. És tényleg. Minden este húzta-halasztotta az indulást, családos ember léttére még túlórákat is szívesen vállalt. Mindez nem munkamániából, vagy karrierépítésből fakadt nála, csak abból, hogy nem okozott neki örömet az otthon melege.

Amikor a bérház folyosóján araszolt a lakása felé, a gyomrában mindig enyhe szorongás motoszkált, és minden alkalommal, amikor belépett az ajtón, a fejét egy kicsit behúzta, a szemét a padlóra süllyesztette, hátha beleszalad egy ütésbe, vagy valami a fejére esik. Soha nem tudott belépni egy észrevétlen sóhaj nélkül.

A szomszédok azt hitték, a házassága mintaszerű. Soha hangos szó, veszekedés nem szűrődött ki a lakásukból, a gyerekek kultúráltak, ápoltak voltak, a házaspár pedig amúgy mosolygós, értelemes párocska volt. István azonban pont ettől szenvedett, ettől a békés hangulattól. Tudta, hogy ez a legrosszabb. Rosszabb annál is, mint ha minden nap marnák egymást. 

Ha két ember akar egymástól valamit, ha még remél egymástól valamit, akkor veszekedik is. A veszekedés azt jelenti, hogy követelésem és elvárásom van a másikkal szemben. Ott, ahol már a közöny és a megvetés keveréke uralkodik, ott nincs veszekedés, mert ott átnéznek az emberen, ráhagyják, és úgy veszik, mint valami társbérlőt, akit nem lehet kirakni. A kényszerű együttlétben az emberek stratégiákat dolgoznak ki, és eldöntik, hogy miként viszonyulnak a másikhoz, ha már nem adhatják ki az útját. Miként teszik a maguk számára minél kellemesebbé ezt a fajta közös életet. Ilyenkor jön a hobbi, a munkamánia, az internet, a barátok, a szakkörök. Bármi, csak a másikkal minél kevesebbet kelljen foglalkozni.

István azonban még akar valamit ettől a kapcsolattól, és mert akar, és mert szenved ettől a néma karanténtól, nem tud a munkába menekülni, nem elégítik ki a barátok, az önképző körök.

Amikor egy kapcsolat ilyen szintre jut, a következő különbség figyelhető meg. Az a fél, aki még akar valamit, a saját baráti társaságában panaszkodik, tanácsot kér, kiönti a szívét. Az a fél, amelyik már a szívében is lemondott erről a kapcsolatról, a baráti társaságában mindenről beszél, csak a társáról nem. Az egyiknek a barátok jelentik a támaszt, a másiknak a feledést.

István a feleségével ellentétben fontolgatja a válást (a felesége praktikusabb, neki ez így elég, ő már kialakította azt az életstratégiát, ami mellett a férje jelentette kellemetlenség minimalizálható). Játszik a gondolatával, de soha nem képes eljutni addig, hogy igazán akarja, hogy felvállalja, hogy eldöntse. A sok visszatartó indok közül az egyik a félelem: “úgysem talál jobbat, egyedül marad”.

István félelmei amúgy jogosak. Lassan betölti a negyvenet, és természete nem éppen szerencsés, ha a nőkkel való kapcsolatteremtést nézzük. A lényeg azonban nem ez. István nem képes felfogni, mert gondolatban sem képes átélni, hogy milyen lenne az élet, ha az egyedüllétben néha hiányozna neki egy társ, ahhoz képest, ami most van – hazaérkezés összeugró gyomorral.

Szóval István fél egyedül maradni, helyette inkább minden nap meghal, amikor belép az otthonába. Minden nap megéli, hogy a szavát nem tisztelik, hogy kijátsszák, hogy átlépnek rajta. István fél az egyedülléttől, ezért a végére majd elhiszi, hogy ő tényleg hitvány ember, akin át lehet lépni, akit ki lehet játszani, és akinek nem számít a szava. Ha pedig majd eljut erre a szintre, akkor már nem is fog igazán szenvedni. Már arra sem lesz igénye, hogy húzza a hazaindulást a munkából. Majd akkor lesz boldog a maga módján. Ahogy a megdermedt halottak tudnak boldog egykedvűséggel létezni.

István emlékére: Rain and Tears