Bátraké a ………….

2009 november 4. | Szerző: akinincs |

Rendszeresen járok egy helyre, ahol nyolc (!!!) kutya van. A kutyák eltérően viszonyulnak hozzám, a többségnek közömbös vagyok, egy része érdeklődik, de annyira félénk, hogy csak a távolból fürkész, és ha közeledni próbálok, elszalad. Három olyan kutya van, aki keresi a társaságomat, még ha eltérő módon is.

Az egyik, aki meglehetősen rámenős, nem az esetem, nem kedvelem, és pár simogatás után inkább hárítom (annyire intelligens azonban, hogy veszi a lapot). A másik kettőt viszont kedvelem, a személyiségüket is beleértve, bár az egyik visszahúzódóbb, lemondóbb, nem szeret nyomulni, ezért szükségszerűen hátrányba kerül a másikkal szemben, aki kiköveteli magának a figyelmet, olykor még azon az áron is, hogy félretolja a társát.

A két kutya esetében hiába igyekszem résen lenni, ami jelen esetben azt jelenti, hogy tudatosan figyelek arra, hogy azzal is foglalkozzak, aki inkább a háttérbe húzódik, akinek szomorúbb a természete, de a dolgok természetéből fakadóan rendszerint teljesen magára vonja a figyelmemet az a kutya, amelyik kezdeményező, és sokszor már csak utólag veszem észre, hogy bizony, megint ki lettem sajátítva (ugyanakkor, ha valamelyiket haza kellene vinnem magamhoz, a visszahúzódót vinném).

Azt hiszem, az egész kutyás történet teljesen megfeleltethető az emberi kapcsolatoknak is, legyen szó akár barátságról, akár szerelemről, akár gyerekekről………Rendszerint az kapja a több figyelmet, szeretetet, helyet, aki ha nem is rossz értelemben, de kiharcolja magának, aki aktív. Aki csendes, visszahúzódó, legyen akár mégoly szeretetreméltó is (még ha sokkal szeretetreméltóbb is a kezdeményezőbbnél), törvényszerűen vesztes lesz, és ami a rosszabb, vesztesnek is fogja érezni magát, és benne feltámad az az ösztön, hogy összehasonlítsa magát a sikeresebb társával, hogy legalább erkölcsi-lelki győzelmet arathasson: “a másik nem is érdemelné meg!”.