Boldogságra alkalmatlan
2009 november 2. | Szerző: akinincs |
Az elesettséggel, a panaszkodással kapcsolatban mindig volt egy elutasítás bennem, mert azt gondoltam, hogy ha nincs valaki a helyén, ha nincs a megfelelő közegben – mert igenis, nem minden az egyénen múlik -, akkor alapjában boldogtalan, és a panaszkodása erre és arra csak tünet.
Azt gondoltam, hogy az ember olyan mint a virág, amelyet ha átültetünk egy megfelelő cserépbe, akkor bizony kiteljesedik, új életre kap, és feledi az összes sérelmét.
Ahogy “korosodom”, már erősödik bennem a gyanú, hogy ez sem egészen így van. Mert ha egy frusztrált és elesett embert átültetnénk a számára ideális cserépbe, akkor egy ideig hatna az optimális élet, egy ideig a boldogság győzedelmeskedne, ám egy kis idő elteltével előjönne az ember természete, ami évek, évtizedek alatt kialakult, és bizony, sokan megmérgeznék a saját örömüket, és csak feszengenének abban az ideális közegben, amire egyébként mindig vágytak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
szeretném hinni,hogy erre is van gyógyír
Kedves Lé!
Fontos remélni és bízni, mert ha gyógyulás nem is mindig lehetséges, de enyhülés igen………
Kedves Fülöp, hát ki tudja, talán attól is függ, hogy az ideális cserépből meddig tud energiát venni, és mennyit változik közben. Mert folyamatosan változunk, még az is, aki nem ezt hiszi magáról. Az talán csak a rögzültségeivel folyamatosan lefele tendál.
Ez a Lének írt kommented olyan “orvososan” hangzott: tüneteket tudjuk enyhíteni, de a bajt nem tudjuk orvosolni. 🙂 Ez a “típus” akikről írsz, abban a csapdában leledzenek, hogy a boldogságuk valamiféle külső körülmény függvénye-kívülről akarják megkapni azt, amit valójában csak belülről lehet működtetni.
Kedves Lé, szerintem mindenre van gyógyír, mert ha van probléma, van megoldás is.:) Aki elesettet és panaszkodósat játszik, az nem akar boldog lenni. Ha akarna, nem panaszkodna folyamatosan, nem játszaná azt (és hinné is el magáról!), hogy gyenge, hanem megvizsgálná a dolgokat más szemszögből is, és cselekedne. Nem olyan bonyolult ez. Tudom felháborítóan és utálatosan hangzik, de ez van.
Tulajdonképpen mindenkinek lehetne oka panaszra, lehetne elesett huzamosabb ideig, csak van aki abban látja a boldogulását, hogy az állandó panaszkodással kivívja mások együttérzését (és szimpátiáját!), próbálnak neki folyamatosan segíteni (pedig zárt kapukat döngetnek ezzel), van aki meg abban, hogy az esetenkénti panaszkodása mellett keresi a megoldásokat, és cselekszik. A sérelmeket nem lehet elfeledni, azok vagy vannak vagy nincsenek. Ha vannak, át lehet értékelni, és nem lesznek többé sérelmek.
Én így gondolom.
Szép napot nektek holnapra! 🙂
Kedves P!
Én nagyon fontosnak érzek kötőszavakat is, finom árnyalatokat, mert ha azokat is figyelembe vesszük, akkor egészen más értelmet nyer egy mondat…………Azt írtam, hogy ha gyógyulás nem is mindig lehetséges (a nem is mindig a lényeg)…:))
Továbbá, értem az ellenvetésedet, és tudom, hogy az élet csodálatos lelki gyúgyulásokat is képes produkálni. A siker, a szeretet, a megfelelő közeg rettentő erővel bírhat. De ugye annak lehetőségét nem akarjuk kizárni, hogy valaki az ideális közegben sem fogja jól érezni magát, mert az addigi élete már túlzottan elkoptatta, és alkalmatlanná tette nem pusztán valamiféle boldogságra, de arra is, hogy jól érezze magát huzamosabb ideig…………..
Ne feledd az életkorral arányosan növekvő merevséget és meghatározottságot…………
Gábort gyerekkorában rendszeresen verték, az iskolába is alig akarták elengedni. 7 testvére volt, és szeretetet, simogatást soha nem kapott. A legtöbbször az utcán lógott a haverokkal, és búnyokban, kisebb csínyekben vett részt. A sok szenvedés és pofon egy idő után egy gyereket is megkeményít, ezért mire Gábor felnőtt, addigra a lelke érdes és durva lett. A keze alkalmatlanná vált arra, hogy simogasson, mert a lelkéből hiányzott az ezt kiváltó érzés képessége.
Az szeretném kérdezni, hogy milyen ideális cserép írhatná felül azt a rögzülést és programot, amit a gyerekkor, és Gábor személyisége együttesen hozott létre?
Van determináció az ember életében. A psziché sem anyagtalan massza, amit bármikor olyanná gyúrhatunk, amilyenné akarunk…………vannak olyan tulajdonságok, személyiségjegyek, amikhez nem nyúlhatunk anélkül, hogy ne pusztítanánk el az egész embert……………
Remélem, amúgy jól vagy kedves P! :))
Komolyan kérdem.
Kedves Fülöp, igazad van fontosak az árnyalatok.
A megrögzöttséget pedig nem lehet feledni, minden nap szembesül vele az ember, mégha nem is ilyen “látványos” magyarázat van egy ember viselkedése mögött, mint mondjuk Gábor esetében.
Az ideális cserép az lenne, amiben Gábor felismerné hová juttott, hogy lehet élni másként is, és szeretne változtatni az érzelmein. Felismerné azt, hogy van a múlt, abból milyen – esetenként – helytelen következtetéseket vont le és ezek hatással vannak a jelenlegi érzelmi életére. Felismerné, hogy ma ma van, ezek az emberek nem azok az emberek, ezek a helyzetek nem azok a helyzetek, és a jövőn még alakíthat, az nem feltétlenül kudarccal terhes mint a múlt.
Igen, sok olyan eset van, amit írtál, hogy annyira “megkopott” a saját fénye, hogy nem képes a múltból kilábalni. Ez esetben előfordulhat az, hogy az a cserép nem az ideális cserép. Mert van, hogy segítségre van szükség ahhoz, hogy másként alakuljon a jelen és a jövő, de ezt nem kapja meg. Ezért lenne fontos, hogy az emberek ne csak a fizikai jólétükkel foglalkozzanak, hanem mellette azzal is, hogy szellemileg gyarapodjanak mind a maguk, mind mások hasznára.
Jól vagyok, nagyon szépen köszönöm a kérdésedet! 🙂
Remélem Te is? (én is komolyan kérdezem)
“..ne pusztítanánk el az egész embert..”-ehhez még visszajövök.
Kedves P!
Túl jóhiszemű (tom, nem szereted::)) vagy a gáborokkal kapcsolatban, túl sok jót tételezel fel róluk, és nem veszed számításba a képességeik szabta határt. A gáborok nem kifinomult lelkek, akik lezüllve páncélt növesztettek a szívük köré, és szenvednek attól, hogy nem lehetnek önmaguk. A gáborok szíve olyan, mint a viselkedésük, és nem bosszút állnak a gyermekkorukért (még ennyire sincsen bonyolult lelkük), hanem a lelkiségüket fejezik ki a viselkedésükkel……..
Köszönöm, jól vagyok! Gáborhoz képest egészen biztosan! 🙂
Bizonyos kultúrális és szociális közegekben az a fogalom- és élményvilág, hogy a múlt feldolgozása, szembesülés, önfeltárás, nem pusztán nem létező magatartás, de megvetés tárgya. Vagy “úri huncutság”, vagy “női fecsegés”, vagy “ostobaság” címen ismeretes, és egész egyszerűen nincs tartalma……körül kellene írni, hogy mit is vár el az ember…….Ez a megközelítés tehát egyáltalán nem általános és univerzális megközelítése egy emberi sorsnak…………..:)).
Kedves Fülöp, igazán ne haragudj, most nevettem egyet. :)) Ugye nem képzeled, hogy azt hiszem valami Jane Austen könyveben élünk? :))
Sose hinnéd el, ismerek több gábort is, ha szabad most így kategorizálni.
Örülök, hogy jól vagy! 🙂 Még, ha viszonyítás kérdése is (mert tényleg az).
Kedves P!
Én kérek elnézést. Valójában én hiszem, hogy JA könyvben élünk. 🙂
Amúgy visszaolvastam a kommenteket, és nem érzem annyira alaptalannak az ellenvetésemet. 🙂
Szép estét! 🙂
Egyik gondolatom:
Az önnön belső férgétől rágott ember számára, sosem lesz ideális semmilyen környezet. Felesleges „ültetgetni”. Talán, majd ha békében lesz önmagával.
Másik:
Milyen az ideális környezet?
Lehet az ideális környezet is relatív?
Biztos, hogy az az ideális környezet neki, amit én annak gondolok?
itt folytatom:
szóval, akikre Te gondolsz, akiknek látszólag semmi nem jó, sehol nem jó- minden bizonnyal nem voltak még számukra ideális környezetben, ahol felismerhették volna, hogy a baj az ő készülékükben is van. Ha lettek volna, akkor kikerültek volna az örök elégedetlenség, megbántottság, blabla körforgásából (legalább egy bizonyos mértékben). 🙂
Ez van, meg kell találni mindenkinek azokat az embereket, akikkel együtt többek tudnak lenni, mint korábban voltak. Ezek ideális kapcsolatok ember és ember között. Ha romlik a kedélyállapotuk, egészségük, általában az energiájuk, tettrekészségük, akkor nyilván nem jó helyen vannak. Én így gondolom. 🙂
Szép estét neked! 🙂
Kedves Fülöp, biztos voltam benne, hogy megalapozott, amit gondolsz, és érthető, ha így gondolod.
Én csak nem vagyok beletörődő, és nem nagyon szeretem a lehetetlen fogalmát. Nem kell mindenáron mindent jóra fordítani, de mindenesetre nem hátrány rajta gondolkodni.:)
Tulajdonképpen veszett ügy nincs, csak amit el akarunk veszíteni. Az meg akkor már tulajdonképpen nem veszett ügy, hanem nyertes. Hát így.:)))
szép volt a Roussos dal!
Jó éjszakát, szép álmokat!