Boldogságra alkalmatlan II.
2009 november 27. | Szerző: akinincs |
Éva férje szenvedélybeteg: játékfüggő. Éva azonban ezt tudatosan vállalta. Amikor férjhez ment, akkor már tudta, hogy választottja beteg, és akármilyen hihetetlen, pont ez erősítette meg a döntésében.
Éva segíteni akar. Legalábbis ezt vallja. Életét férjének akarja szentelni, hogy mellette álljon, és segítsen neki. A házasságuk természetesen nem ideális, sok a veszekedés, a férj természetesen gyakorta hazudik, és eljátssza a fizetését. Éva azonban nem boldogtalan. Éva biztonságban érzi magát, mert az a világ, amelyben él, számára természetes, ugyanis ebben nőtt fel.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az ember alapvető igénye a boldogság, az optimális közeg. Nem. Az ember alapvető igénye a biztonság, biztonságérzet pedig csak abból fakadhat, ha a világom jeleit, jelenségeit ismerem, rendelkezem válaszokkal, viselkedésmintákkal. Vannak például emberek, akik a háborúban érzik jól magukat, mert azt a világot szokták meg, azt ismerik, ezért békében nem találják a helyüket, és zsoldosként konfliktusok helyszíneit keresik fel – utaznak a háború után. Nem pusztán a megélhetés motiválja őket. Vágynak a biztonságra, amit a háború nyújt a számukra, ugyanakkor a békés polgári világ a maga sejtelmeivel és kétértelműségeivel szorongást és idegenségérzetet kelt bennük.
Éva tehát a szenvedése mellett otthon van, mert ismeri ezt a világot, tudja kezelni, érti. Ezt a momentumot nem lehet eléggé kihangsúlyozni. Lehet ugyan, hogy Éva a barátnőinek panaszkodik, lehet, hogy ideális pasiról és tökéletes házasságról álmodozik, de az álmodozás és a megvalósítás/megtartás képessége két külön dolog. Vágyhatunk szánunkra ideálisnak tetsző életre, ám ha belecsöppennénk, akkor nem tudnánk élvezni, mert elveszítenénk a biztonságérzetünket. A vágyott világ lényege ugyanis, hogy nincs jelen az életünkben, tehát nem alakulhatnak ki azok a készségek, amelyekkel abban tájékozódni és dönteni tudunk.
A pokolnak és a mennyországnak is megvannak a maga törvényszerűségei, amiket el kell sajátítani, képessé kell lenni rájuk, meg kell őket ismerni. Egy ismeretlen világ, legyen az bármilyen ideális, inkább fenyegető és szorongást keltő, mint az ismert.
Éva tehát látszólag segíteni akarja férjét, valójában olyan közeget keres, amelyben otthonosan mozog. Ezért valódi érdeke, hogy férje ne gyógyuljon meg. Amikor azonban ez mégis bekövetkezik, és a férj önerőből, elhatározásból meggyógyul, akkor hirtelen ideális, rendes férj lesz, amit viszont Éva már nem tud kezelni. Nem mindenki tudja elfogadni a felé irányuló szeretetet, figyelmességet, ha nincs hozzászokva. Azt gondolnánk, hogy a szerető odafordulás mindenkinek jó, pedig nem, vannak, akiket elriaszt, mert nem tudnak rá reagálni, nem tudják befogadni. Úgy feszengenek miatta, mint aki egész életében a földön aludt, majd hirtelen belefektetik egy puha baldahinos franciaágyba, selyemágyneműbe – ettől azután álmatlanul hánykolódik, majd inkább visszafekszik a földre.
Éva tehát nyugtalan, szorong, nem találja a helyét gyógyult férje oldalán. Rövidebb-hosszabb próbálkozás után végül elválnak, és Éva talál magának egy újabb szenvedélybeteget, aki elveszi feleségül. Éva újra otthon van, az ismert világban, ahol ugyan szenved olykor, de nem szorong, és nem bizonytalan……….újra “boldog”……….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Kedves Fülöp, igen, ez valóban nagyon is gyakori eset. Ugyanakkor, ha feltételezzük, hogy esetenként a férj képes változtatni az életén, felfogásán, céljain-feltételezhetjük, hogy a nő is. És nyilván tud boldog is lenni az új “életében”, hisz ő teremtette újjá.
🙂
De jó megfigyelő vagy, ez tényleg így működik. De nem kizárólag így. Sose becsüld le az embert.
Szép napot neked!
ó, most látom elveszett Csatangoloo-hoz az eleje.
Ja, igen ideális környezet. Szóval itt az eleje:
Kedves Csatangoloo, ez az “önnön belső férge”-nagyon tetszett, igazán találó.:) Felesleges ültetgetni? Majd békében lesz önmagával? Még is hogy, ha eddig nem? És, Te hány embert láttál, aki az eddig nem igazán megfelelő környezetben magától, mintegy varázsütésre jobban lett lelkileg? Én nem sokat. Tény, hogy vannak emberek, akiknek csak egészen pici külső segítséggel is megy a belső béke megteremtése, de nem szabad lebecsülni a környezet hatását.
Egyébként ültetgetni, és mi mit gondolunk másnak ideális környezetnek- azt feltételezi, hogy úgy gondolod, most játszunk az emberekkel, tologatjuk őket a sakktáblán ide-oda, ahogy mi gondoljuk. Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Én arra gondoltam, hogy ő változtat-vagy mert változik az élete és szalad vele, vagy mert változtat az életén. De nem gondoltam semmiféle külső irányításra.
Ideális környezet nyilván az, ha ő és a társai együtt többek tudnak lenni-épülnek, nem leépülnek (akár egészségileg, lelkileg, anyagilag, etc.).
Vagy valami ilyesmit írhattam.:)
Szép napot nektek! 🙂
Kedves P!
Nem feltételeztem, hogy emberekkel játszanál akár gondolatban is, meg sem fordult a fejemben. :-)))
Csupán szavakba foglaltam kétkedő gondolataimat
A kérdéseimmel kapcsolatban úgy látom, Fülöp két újabb bejegyzésében – akár továbbgondolva is – benne rejlik a válasz.
Igazad van abban, hogy a külső tényezők hatása nem lebecsülendő szempont.
A békében lesz önmagával szókapcsolatom használata nem is annyira a belső béke elérésére irányult (bár ez is megérne egy kifejtést), inkább arra értettem, hogy akik az időnkénti változtatások ellenére is elégedetlenek a környezetükkel, azok valójában önmagukkal elégedetlenek. Csak ezt nem akarják elismerni, tudomásul venni, egyszerűbb a körülményeket kárhoztatni.
Én úgy gondolom, amíg ezt nem látja át valaki, addig az élete sem fog tartósan az elképzeléseinek megfelelően alakulni.
A békében lenni önmagunkkal megvalósítása szerintem felismerést, elhatározást követel, s amíg ez a belső igény nem történik meg, addig minden külső segítség. „ültetgetés”, csupán elpazarolt energia.
Szép napod legyen!
:-)))
Kedves Csatangoloo,
elnézést a késői válaszért, azt hittem ezt megválaszoltam, de a jelek szerint nem. Figyelmetlen voltam, ne haragudj.
Szóval, abban teljesen igazat adok neked, hogy amíg valakinek nem jelenik meg a belső igény arra, hogy változzon illetve nem ismeri fel, hogy szüksége van esetleg segítségre, addig minden erőfeszítés a segítségre kudarcba fog fulladni. Teljesen egyetértek.
Ugyanakkor, honnét jelenne meg valamire az igény, ha esetleg annak a létezéséről nem is tud? Ha nem lát másik példát egy másik módra, ahogy élni lehet, akkor azt hiszi az a természetes- illetve, hogy csak így lehet.
Tulajdonképpen valami ilyesmire gondoltam.
Szép hetet neked!