Szex a házasságban
2010 január 5. | Szerző: akinincs
A férfi igénytelen, lusta, ezért eszébe sem jutna, de lehetősége sem lenne szeretőt tartani. Szexuális igényeit a feleségével kívánja lerendezni. Valójában a legtöbb kezdeményezése nem a feleségének szól, hanem testi igényeiből fakad. A felesége csupán eszköz ösztönei kielégítésében, vagyis a szexnek a személytelen formáját űzi – szerelmet, szenvedélyt már úgysem érez régóta.
A feleség a második gyerek, és öt év házasság után már egyáltalán nem kívánja a férjét, ezért rendszerint elhárítja annak közeledését. A férfi ügyetlen is ahhoz, hogy gyengéd udvarlással hatással legyen a nőre, rendszerint otrombán, direkt módon próbál célba érni. Ez a mentalitása erősen közrejátszott abban, hogy a felesége testileg is eltávolodott tőle.
A ritka alkalom, amikor mégis együtt vannak, vagyis néhány havonta egyszer, leginkább annak köszönhető, hogy a feleség kötelességből olykor enged, olykor neki is van testi igénye, és nem tud mindig és folyamatosan hárítani.
Azon a szinten, ami a férfinak elég, a nő nem tudja élvezni a testiséget, és ez a frusztráló és kiábrándító élmény inkább frigiddé teszi (amíg nem lobbantja lángra egy harmadik a már halottnak vélt igényeit)………….
(Akik a félrelépést pusztán erkölcsi kérdésként kezelik, azok nem válaszolják meg – mert nem ismerik – a házasságon belüli szex problematikáját – pedig ha van a szenvedésnek és a frusztráltságnak forrása, akkor ez az………..mert a félrelépés helyett arról kellene beszélni, hogy az együttélés, a másik jelenlétével való telítődés, a megszokás bekövetkezte, az izgalom, a kihívás elmúlása, a gyerekek jötte hogyan változtatja meg két ember egymáshoz való viszonyát……..hogyan jut el a testiség az izgalomtól, az udvarlástól, az előjátéktól az egészségügyi aktusig, a szeretkezéstől a rutinszerű “dugásig”….)
A kapcsolat rothadása
2009 december 11. | Szerző: akinincs
Az igazán jó kapcsolatot (barátság, szerelem, stb.) áthatja valami önfeledtség. Természetes a találkozás, természetes a beszélgetés, természetes általában minden. A résztvevők feloldódnak benne.
A bomlásnak van egy határozott jele. Amikor ez a fázis megjelenik egy kapcsolatban, az felveti az eltávolodás bekövetkeztét, az önfeledtség végét.
Amikor az egyik fél teszteli a másikat, amikor próbák elé állítja, amikor azzal a gondolattal megy a következő találkozóra, hogy direkt nem hozza szóba azt az eseményt, ami nemrég történt vele, amiről a másik is tud, direkt nem fogja felemlegetni, hogy lássa, eszébe jut-e a másiknak, rá fog-e kérdezni, érdekli-e a történet. Ott ül az egész találkozó alatt, és várja, hogy elhangozzon a kérdés. Az esemény két napja zajlott, három napja beszéltek róla, hogy neki milyen fontos………
Ez a vizsgáztatás. Nem az a lényeg, hogy rákérdez-e a másik, vagy nem, hanem a legfontosabb, hogy a kapcsolat ide jutott. Ez a próbáztatás már csak tünet – ha át is megy a partner, ha rá is kérdez, már nem számít, mert ahol a vizsgáztatás megjelenik, ott nincs végleges megfelelés, egyik próba követi a másikat. Aki ezt gyakorolja, az már úgy érzi, fokozottan úgy érzi, hogy háttérbe van szorítva, hogy egyoldalú a kapcsolat. Az egyoldalúság érzete pedig feszültséget gerjeszt benne, amit le kell vezetnie. Elkezd hát kihátrálni. Találkozókat mond le az utolsó pillanatban, kibújik a “kötelesség” alól, hogy segítsen, ürügyeket keres, hogy lazítsa kapcsolatát a másikkal, és eljuthat oda, hogy becsmérlő megjegyzéseket tesz a partnerére a háta mögött (ez a kiegyenlítés törvénye).
Ez a gyakorlat természetesen a lebukás kockázatát hordja magában. A másik, aki meglehet, hogy amúgy gyanútlan, nem lát egyoldalúságot (a maga részéről), azt hiszi, hogy minden rendben, előbb-utóbb érezni kezdi, hogy valami mégsincs rendben, valami nincs kimondva (ha észreveszi, és ha felemlegeti, az jó jel – ha átlép felette, ha megrántja a vállát, akkor ez csupán felszínes kapcsolat volt), társa hárít, kerüli, távolságot tart tőle. Ekkor hirtelen minden világos lesz: a fülébe jutnak a becsmérlő szavak. Természetes emberi reakciója, hogy őt elárulták, hátbadöfték, a partnere aljas, kétszínű. Természetes reakció, hogy megsértődik, felháborodik, beolvas.
A helyzet paradoxona, hogy minden, amiben ő aljasságot és kétszínűséget lát, az nem más, mint a másik kielégületlenségének, frusztráltságának tünete, az egyenlőtlenségből keletkező feszültség leengedése.
Fel lehet vetni a párbeszéd hiányát, és manapság a kommunikációt túlzottan favorizálják is. A fejére lehet olvasni annak, aki elhanyagoltnak érzi magát, hogy miért nem jelezte elégedetlenségét idejében és nyíltan. Azt felejtik el, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megbeszélni. Nem lehet azt mondani a másiknak, hogy legyen figyelmesebb, odaadóbb, mert a figyelmesség és odaadás lényege az önkéntesség, önkéntelenség. A felszólításra megkapott szeretet már nem szeretet, legalábbis gyanúba keverhető. Ha a születésnapunk előtt egy nappal emlékeztetjük a másikat, akkor már esélyt sem adunk, hogy magától köszöntsön fel, akkor lesz egy mellékíze az ünnepnek. A legnagyobb boldogság, ha a másik magától emlékezik, felszólítás nélkül cselekszik, és bár várjuk és számítunk rá, mégis meglepetést okoz.
Nem lehet mindent megbeszélni, a kapcsolat pedig akkor kezd bomlani, amikor megjelenik benne a távolság. Ahol távolság van, akár csak egy hajszálnyi is, ott már nincs önfeledtség, ott az egyik ember kint is van, bent is van. Az önfeledtség, a kapcsolatban történő feloldódás sokkal inkább elveszíthető, és kevéssé szerezhető vissza. Szerintem.
Önző szeretet
2009 december 7. | Szerző: akinincs
A szeretetről szólva gyakran szokták felhozni, hogy az igazi szeretet nem csorbítja a másik szabadságát, a kellő időben el tudja engedni, és aminek igazán örül, az a másik boldogsága.
Azt gondolom, hogy ezek mind jellemezhetik ugyan a szeretetet, de nem uralhatják. Azt gondolom, hogy szeretni valakit alig elválasztható attól a belső igénytől, hogy valamilyen formában birtokoljuk, az életünk részének tudjuk, örömünket, boldogságunkat belőle merítsük.
Ha a szeretet ideális meghatározása igaz lenne maradéktalanul, akkor a férjét nagyon szerető feleség maga hozna ágyasokat párjának, látva, hogy az természetéből fakadóan más nőkre is vágyik. Végtére is a szeretet célja boldognak látni a szeretett lényt.
A hasonlat durva volt, de azt gondolom, hogy a szeretet ideális jellemzői csak ideális körülmények között valósulhatnak meg, nem függetlenül a másik embertől. Akkor tudom ugyanis a másikat elengedni, a boldogságának örülni, ha a céljait meg tudom érteni, azonosulni is képes vagyok velük – márpedig az ilyen megértés és elfogadás csak bizonyos határok között valósulhat meg.
Ha a másik olyan célt valósít meg, amely őt boldoggá teszi, viszont bennem teljes elutasítást kelt, akkor nem fogok tudni örülni, még akkor sem, ha amúgy önzetlen vagyok. Csak akkor fogok örülni a választásának, ha abban értéket látok, és így az ő választásán keresztül én is gyarapodok.
A szeretet tehát természeténél fogva nem lehet önzetlen. Valamilyen formában visszacsatolást vár, épülni akar, és erről nem mondhat le. Feltétlen és önzetlen szeretet nem élhet meg, mert ahhoz meg kell szünnie az embernek, aki szeret, embernek lennie. Kierkegaard szerint erre az aktusra, hogy magát teljesen visszavonja, csak Isten képes.
Természetesen az önzésnek is vannak fokozatai, de egy bizonyos fokú önzésről nem szabad lemondani, szeretni, viszontszeretni ugyanis csak azt lehet, akinek van arca, ellenben aki teljesen feladja magát, az szerethetetlen.
Mostohák, felnőttek és gyerekek
2009 december 5. | Szerző: akinincs
Nem tisztességes azt hazudni, hogy ha a másik bizonyít, teljesít, tesz valamit, akkor majd szeretni fogom. Nem tisztességes azt hazudni, hogy csak azért nem szeretek valakit, mert – és ekkor jönnek a vádpontok.
Mostohaapa kontra mostohafiú.
Nem minden gyermekben van elutasítás eleve, van, amikor el akarja magát fogadtatni, meg akar felelni. Viszont nem minden választott apuka befogadó, ám mivel kevés közülük igazán őszinte és korrekt, inkább a kezdettől meglevő ellenszenvhez ürügyeket keresnek.
Ha valakit nem szeretünk, akkor az emberi botlásai bűnökké duzzadnak. Ha valaki ellenszenves, akkor üldözni fogjuk, de közben azt hazudjuk neki, a világnak, hogy csak azért leckéztetjük, mert vétkei vannak, és ha ezeket a vétkeket levetkőzi, akkor majd minden más lesz.
Azt kellene megtanulni, hogy nem szeretni valakit természetes. Az, hogy nem szeretek valakit, még lehetővé teszi, hogy tisztességes és korrekt legyek vele. Az emberség próbaköve, hogy az érzéseimtől függetlenül korrekt tudok-e maradni.
A mostohaapuka azon hőzöng, hogy készen kapott kamaszfia lusta, kibújik a kötelesség alól, zsebpénzért kuncsorog (még ilyet!). A mostoha tudja, hogy kamaszként ő is lusta volt, és kibújt minden alól, de – és ez nála hivatkozási alap -, “ő édesgyermek” volt.
Nézek rá, és nem értem. Miért nem mondja ki, hogy utálja, hogy irtózik tőle? Miért kell ürügyeket, vádpontokat gyártania, hogy megokolja magának és mindenki másnak, amiért nem tud a gyomra befogadni egy tizenéves fiút? Sorolja a sérelmeit, kifogásait, amelyek egyenként és együtt is jelentéktelenek, és ha nem tudatosítjuk, hogy itt az ellenérzés szónokol, mely ellenérzés tehetetlen, mert szívesebben látná kívül (pontosabban szíve szerint egyáltalán nem látná), de nem lehet, de el kell viselnie minden nap.
Gyakorta látom, hogy a szülők, még az édesszülők is mintha amnéziában szenvednének, és nem emlékeznének, hogy milyen volt gyereknek, kamasznak lenni. Hogy milyen érzés volt, amikor fel kellett seperni az udvart, amikor tanulni küldték játék helyett, amikor eltiltották a haveroktól, amikor időre otthon kellett lenniük, amikor megkövetelték, hogy telefonáljon, és tudassa, mikor jön, hol van, mit csinál.
Nem, ezt elfeledik, és tehetetlenül nézik gyermeküket, és nem értik, mitől ilyen a kölök, miért engedetlen, miért beszél vissza, miért bújik ki a kötelesség alól, miért nem lelkes, ha a szüleivel kell elmennie vásárolni, miért késik rendszeresen, és miért nem tanul jobban.
A felnőttek olykor idealizálják a gyermekkorukat, kilúgozzák belőle mindazt, amit gyerekként belül éreztek, és mintanevelést akarnak, mintagyerekkel. Mintha a saját gyerekkorukból nem azt tanulnák meg, hogy milyen gyereknek lenni, hanem felkészülnének a felnőttkor értetlen merevségére.
Jellegzetes válasz a részükről a saját múltjukkal való szembesítésre: “igen, de….”. Ez azt jelenti, hogy bár emlékeznek, az más volt. Az ő gyerekkoruk más volt. Most más a követelmény, most azt nem lehet megcsinálni, megérteni, elfogadni. Az ő gyerekkoruk a kivétel, és tudják is sorolni, hogy miért más, miért speciális az övék a saját gyerekükéhez képest. Ezért amit náluk meg kell és lehet érteni a múltjukban, az a saját gyereküknél felfoghatatlan.
Hazugság, képmutatás és otrombaság az egész. A gyomrom kifordul ezektől a felnőttektől. Panaszkodnak, mintha ők különbek lettek volna…………..pedig csak emlékezniük kellene, és akkor sok minden természetesnek hatna.
Miből tanuljon az ember, ha nem a saját életéből, emlékeiből? Hogyan fogadjam el, és értsem meg a másik viselkedését, ha a saját múltamat, életutamat feledem, meghamisítom?
Zeneajánló: Gary Jules – Mad World
Anyák és gyermekek
2009 december 5. | Szerző: akinincs
Társtalan, egyedülálló (bár a rossz és elhidegült házasságban ugyanez előállhat) anyukákat fenyegető veszély, hogy gyermeküket kompenzációra használják, magányukat és szeretetvágyukat feloldandó, a normálisnál jobban csüggenek rajtuk. A gyerek hivatott pótolni mindent és mindenkit. A gyerek lesz a hiányzó férfi, a hiányzó társaság, a hobbi, a háziállat……….
Hogy az emberi szeretet amúgy mire képes, a legjobban a tényleges háziállatokon mérhető le. Ha kimegyek a parkba, elhízott (rettenetes látvány némelyik!) és agyonkényeztetett kutyák seregével találkozom. Mindez azért, mert akit szeretünk, és aki ki van szolgáltatva a szeretetünknek (gyerek, állat), azt a szeretetünkkel megfojtjuk. A szeretet érzése megszünteti annak belátását, hogy igazán mi a jó a másiknak. Mert az, hogy szeretek valakit, és az életem részeként akarom érzékelni, tudni, és adni akarok neki, ellentétbe kerülhet azzal, ami az ő érdeke, java. Emberi gyarlóság, hogy ha választanunk kell a szeretet gyakorlása és a másik érdekeinek figyelembevétele között, akkor a szeretetünk kiélése mellett döntünk. Gyakran nem tudom eldönteni, hogy a szeretet, vagy a szeretetlenség szed-e több áldozatot.
Olyan férfiként, aki egy szinte nőkből álló családban nőtt fel, széleskörű tapasztalatom van a női szeretet veszélyeiről és természetéről. Igenis, kell a férfi ellensúly gyanánt, kell a női szeretettel szembeni ellenállás. A korlátok nélkül megvalósuló női szeretet pusztító, ezt azonban pont a nők nem képesek érzékelni, hiszen természetüket követik, és bár látszólag a másikért cselekszenek, ezzel a cselekvéssel magukat akarják kiteljesíteni. A nők visszatérő panasza, hogy gyermekük, párjuk “nem hagyja magát szeretni” (vagyis olykor ellenáll, elutasító) – persze, élni akar, és megélni önálló létét!
A boldogtalanság természetrajza
2009 december 4. | Szerző: akinincs
(A kép címe: A tűzmadár legendája)
Viki meg akart halni. Igaz, hogy amikor autóját a villanyoszlopnak vezette, akkor ittas volt, de a kilátástalanságából fakadó halálvágya régebbi keletű, azt legfeljebb csak felerősítette az ital.Nekem ugyan fenntartásaim vannak, hogy ha valaki tényleg meg akar halni, akkor ezt a módot választja-e, hozzátéve, hogy nagyvárosban, főútvonalon elkövetve a segítség is elég gyorsan megjöhet. Mindenesetre nem sikerült, ám mivel a mód, amit választott némileg ösztönösen, némileg a pillanat hevében, nem volt egyértelmű, megúszta a kényszergyógykezelést. Valódi szándékáról csak nagyon kevesen tudnak. Annyit mindenesetre sikerült elérnie, hogy akinek az egészet szánta, akinek a szeretetét és figyelmét ilyen botor módon akarta végső lépésként kicsikarni, azt pont ezzel veszítette el végül.
Hajlamosak vagyunk az öngyilkosokat letargikus és depressziós lényekként elképzelni, akik folyton csúsznak lefelé, és ennek külső jegyei is vannak. Amikor azután a közvetlen környezetünkben következik be egy ilyen eset, akkor döbbenten szembesülünk vele, hogy elképzelésünk téveszme. Gyakorta semmi előzmény nincsen, gyakorta váratlanul következik be, és az előjelek, amiket utólag már okosan egyértelműnek veszünk, egyáltalán nem egyértelműek, és egyáltalán nem az öngyilkosság előjelei. Ha ugyanis mindenki, aki olykor levert, olykor csügged, olykor panaszkodik, olykor kilátástalannak érzi a helyzetét, öngyilkosságot követne el, akkor már nem lenne élő ember – már kamaszkorban meghalnánk.
Viki, mint szinte mindannyian, kétféle Viki, bár a kettő szorosan összetartozik. Volt egy Viki a nagyvilág számára, mely nagyvilág természetesen csak a felszínt ismerte, és volt egy Viki, akit csak a legbelsőbb kör ismert. Az élet paradoxona, hogy gyakorta a családunk tagjai (szüleink, házastársunk, gyerekeink) is a nagyvilághoz sorolódnak, létünket természetesnek veszik, a különböző érzelmi, hangulati fázisainkon nagyvonalúan átsiklanak, és mivel nem tudják mit érez legbelül a másik, azt sem tudják, milyen folyamatok zajlanak.benne.
Viki, ahogy a nagyvilág ismerte, egy erős, dinamikus, kezdeményező nő volt. Önmagára igényes, intelligens, jó fellépésű, és jó megjelenésű, csinos, szép nőnek látta a környezete, és ami nem utolsó, mindezen erényeit ő is számontartotta, tehát az önbizalma, önbecsülése is erős volt.
Különös, hogy olykor az erős önbecsülés több boldogtalanság forrása, mint a gyenge. Aki ugyanis tisztában van magával, és megköveteli, elvárja a jogos tiszteletet és megbecsülést, az sokkal inkább frusztrálódik, sokkal jobban ki van szolgáltatva annak a lehetőségnek, hogy ezt nem kapja meg – hiába minősíti ez a környezetét, ez a magányosságérzésbe süppedő embernek sovány vigasz. A gyenge önbecsülés ellenben ha szenved is valamennyire a lekezeléstől, mégis természetesnek veszi, hiszen nem becsüli magát. Ezért ebben a széthulló és embertelenné váló világban az önbecsülés, az erős karakter kettősséget hordoz, mert egyik oldalon a siker és a felemelkedés biztosítéka, a másikon viszont a folytonos frusztrálódásé.
Viki tehát a nagyvilág számára olyan nő volt, akit inkább irigyelni lehet. Viki ezt a maga szempontjából úgy élte meg, hogy ő túl sok az embereknek. Ebben volt igazság, és ahol ez leginkább testetöltött, a párválasztás. Egy erős, határozott és céltudatos férfi könnyedén talál magának társat, és akit választ, az lehet (sőt!) éppenséggel cicás, puha, passzív nő, ugyanis a férfi általában nem tisztelni, hanem szeretni akarja a nőt. A férfi nem vágyik arra, hogy a nő nála több legyen. A férfi nem fogalmazza meg azt a vágyát, hogy felnézhessen a nőre. Nem leértékelni akarom a férfiak párválasztási szempontjait, de ezek nem elsődleges preferenciák. Viki viszont nő, benne él a vágy, hogy erős férfit tudjon maga mellett, aki éppen azért, mert erős, nála erősebb, kihozza belőle a törékeny, gondoskodó, odasimuló nőt. Viki azonban nem csak nő, hanem határozott és erős nő, vagyis a férfiak jelentős részét egyből elriasztja, a másik részéből ugyan rajongást vált ki, de a rajongás természete, hogy egyoldalú, és felfelé irányul, tehát Vikit nem fogja meg. Viki párválasztási esélyeit nem csak valóban ritka személyisége rontja, hanem kamaszodó gyermeke is, akit már úgy tíz éve egyedül nevel.
Természetéből fakadóan fiával sem meghitt a viszonya. Fiától is azt várja el, hogy férfi legyen, fiát is tisztelni akarja. A tisztelni akarása sokszor erősebb, mint a szeretni akarása, ezért fiát folyton leminősíti, ugyanis a Sors fintoraként a fia nagyon messze áll attól a karaktertől, akit Viki igazán elfogadna. Fia pufók, lusta, lassú, későn érő, lomha, a tej megalszik a szájában. Anyját szereti, féli, és türelemmel viseli. Az is érdekes, hogy ezzel a türelmes passzivitásával több bölcsességet és erőt mutat fel, mint édesanyja.
Emberi hiba, hogy az erőt látványos és szembeötlő tulajdonságként, aktív energiaként azonosítjuk, pedig olykor a nagyobb erő lényegéből fakadóan rejtve marad, és nem mutatkozik látványosan. Az erőt úgy képzeljük, mint valami tűzvihart, pedig a tűzvihar hamar elemésztheti magát, és kialszik, fellobban, kialszik. A valódi erő azonban olyan, mint a hamu alatt izzó tűz, amely akár évtizedekig is izzik folyamatosan, azonos hőfokon.
Tehát Viki folytonosan küszködik a férfiakkal, a fiával, és a környezetével. A környezet egyfelől elismeri, másfelől irigyeli, harmadfelől gáncsolja. A domináns emberek sorsa. A halmozódó feszültséget olykor levezeti itallal (nem alkoholista), olykor alkalmi partnerekkel. Van egy embertípus, amely a folytonos feszültség és nagylángon égés következtében igényeli, hogy alkalmanként leengedje a gőzt, és ezt sokszor deviáns, duhaj módon tudja csak elérni. Ebből fakadóan fiát már korán hozzászoktatta, hogy férfiak jönnek és mennek. Vannak anyák, akik csak akkor szembesítik az új férfit a gyerekkel, amikor a kapcsolat már biztosnak tűnik – így óvják gyermeküket. Viki az ellenpélda, ő gyermekét azzal akarja szembesíteni, hogy neki, az anyának van önálló élete, és ehhez hozzá kell szokni (ebben is van logika).
Vikit tehát erős és domináns nőnek látja a nagyvilág, akiről álmukban sem tételezik fel, hogy a lelke gyakorta a földet kaparja, sír, és tehetetlen. Harmincas évei közepén nem lát maga előtt perspektívát, folyton azt érzi, hogy a szintje alatt él, a szintje alatt becsülik meg, és nem találja párját – ennek ellenére, vagy éppen ezért (?) munkáját tökéletesen végzi, rendszeresen jobban teljesít kollégáinál, rugalmas, aktív. Miközben sokan gondolják azt, hogy szeretnének olyanok lenni (részben-egészében), mint Viki, ő egyáltalán nem irigyeli magát. A folytonos elnyomott boldogtalanságnak olykor ki kell törnie. A kérdés csak az, hogy ez is csak egy folyton felhalmozódó feszültség, amely olykor leveri a lábáról, vagy egy lefelé tartó spirál, amely valamilyen tragédiába torkollik.
Amikor irigyelünk valakit, amikor azt gondoljuk, hogy olyan élete, olyan személyisége van, amelyre vágyunk, akkor egy dolgot nem vagyunk képesek megélni, mert csak a felszínt látjuk. Nem éljük meg, hogy egy pozitív tulajdonságnak milyen ára van, ezért nem fér bele a világképünkbe, hogy akit irigyelünk, az pont az irigyelt tulajdonságai miatt szenved. Ha szembesülünk is ezzel, akkor hajlamosak vagyunk lekicsinylően azt mondani, hogy “jó dolgában unatkozik”, vagy “nem tudja értékelni, amilye van”, és megvetjük a szenvedését.
Az igazi boldogtalanság természete nem az, hogy nyilvánvalóan jelen van, és uralja az ember hétköznapjait. A valódi boldogtalanság inkább belül, lassan, és többnyire észrevétlenül koptatja az embert (olyan, mint a sziklát nyaldosó víz), míg végül felemészti. A bomlás belülről indul, és ha elér egy végső stádiumot, akkor lesz csak látványos, egyértelmű. A végső stádiumban veszíti el az ember uralmát az élete fölött, tartása megroppan, és a múlt árnyai maguk alá temetik. Sokszor erőtlen, összefüggéstelenül motyogó, szétszórt öregekről nem is gondolnánk, hogy életük javarészét erős, meghatározó emberként élték – csak éppen belül őrölte fel őket a magány, hogy nem volt társuk………….
Zeneajánló. Máté Péter – Tűzmadár (a legköltőibb dala számomra)
Lerch István – Tűzvarázsló (nem kevésbé szép dalszöveg)
A nagy megoldás
2009 december 3. | Szerző: akinincs
– Visszahívott már?
– Nem – válaszolta a lány szomorkásan.
– Hát, már egy hét telt el a randitok óta. Szerintem ne várj semmit.
– De mi lehetett a hiba? Miért van mindig ez? Nekem szimpatikus volt, jót beszélgettünk, éreztem, hogy én is bejövök neki. Sokat nevettünk, sétáltunk, jól éreztük magunkat. Leprás lennék?
– Ááá, ne agyalj annyit rajta! A pasik mind hülyék.
Két nő közötti beszélgetést vázoltam. Mint kiderülhetett, volt egy kellemes randevú, ami után viszont a fiú eltűnt. A randi menetéből nem lehetett volna sejteni, hogy ez következik. A barátnő témazáró szavai vigasztalásnak jók, de amúgy a helyzetet nem oldják meg, a valódi probléma továbbra is rejtve marad.
Gyakorta csak akkor érthetnénk meg a történések hátterét, ha a másik feltárná az ő szemszögét, ő hogyan élte meg a találkozást. Erre természetesen nagyon kicsi a lehetőség, és ha valaki venné is a bátorságot, nem remélhetne igazi és őszinte választ.
Nem vagyok mindentudó, és nem ismerem a többi férfi történetét. Azt tudom, hogy én általában miért szoktam “eltűnni” az első, vagy a második randevú után, függetlenül attól, hogy amúgy mennyire szimpatikus a lány, és ez mennyire kölcsönös.
Ha közel három óra beszélgetés során mindössze két kérdést intéznek hozzám, amiből az egyik az, hogy “és te hogy vagy?”, akkor gyors fejszámolást végzek, amiben végigfuttatom, hogy ha az elején ennyire kíváncsi és érdeklődő a másik, és ez a kapcsolat során általában csak romlik, akkor úgy fél év múlva majd hány kérdést tesz fel nekem, azon kívül, hogy “bevásároltál, szívem?”.
Nem akarom a randevúra kihegyezni a problémát. Nem akarom olyan találkozásokra és kapcsolatokra kihegyezni, amikor “akarnak egymástól valamit”. Általános tapasztalatom, hogy a beszélgetés mint kölcsönös érdeklődésre alapozott műfaj halódik. Szeretek és tudok beszélgetni, de már unom azokat a beszélgetéseket, amelyeket az tart életben, ha én aktív vagyok és érdeklődő. Az emberek nem tudnak kérdezni, kérdéseik általában bugyuták (“és te hogy vagy?”, “volt párkapcsolatod?”), és egyet tudnak igazán, magukról beszélni. A javukra írom, hogy a ritka kivételtől eltekintve nem ömlik belőlük a monológ, általában kérdezni kell, különben még ez is elakadozik.
Köszönöm, a randevú jó volt, kellemes, nevetős, fordulatos, köszönöm, a lány tetszett, de ha csak két kérdése van (jaj, de sokat mondtam, már volt olyan kellemes randevúm, ahol egyetlen kérdést sem intéztek hozzám), ha csak ennyire tudja az érdeklődését kifejezni, akkor meghagyom neki azt a lehetőséget, hogy találgasson a barátnőjével. A randevú pedig azért volt kellemes, a beszélgetés azért volt élvezetes, mert életben tartottam anélkül, hogy a másik ember kölcsönössé tette volna a kommunikációt.
Valójában beszélgetni könnyű. Ha az ember a saját életét valahogyan számbaveszi, ha önmagából indul ki, máris tud kérdezni, mert keresheti, hogy miben különbözik, és miben hasonlít a partneréhez, mindezt pedig kérdésekkel puhatolhatja ki.
Köznapi és közérthető példa: Ha szeretem (mondjuk) a House doktort, akkor azt is meg tudom fogalmazni (remélhetően), hogy mit szeretek benne, és mit nem. Máris adódik a kérdés, hogy a másik ember szokta-e nézni. Nem? Nem baj. Ha tudom, hogy miért szeretem azt, amit szeretek, akkor rá tudok kérdezni, hogy a másik miért szereti azt, ami őt érdekli. Nem kell, hogy ugyanazt szeresse, de találhatunk közös pontot abban, amiért szeretünk valamit. Az igazi érdekesség nem az, hogy mit csinál valaki a szabadidejében, hanem az, hogy miért, miért az köti le, mit talál benne érdekesnek, mióta csinálja, stb…..
Lám, pusztán egy tévésorozat kapcsán már olyan tematikát vetettünk fel, amire símán lehet órás beszélgetést alapozni, amiben kölcsönösen lehet érdeklődni, visszakérdezni.
A másik trükk pont itt van, a visszakérdezésben. A legegyszerűbb technika, hogy ha valaki kérdéseket tesz fel nekünk, akkor visszafordítjuk ugyanazt a kérdést, vagy azt kezdjük el firtatni, hogy mit gondol a válaszunkról, vagy miért ez érdekli, stb……….
A valódi érdeklődést nem pótolhatja semmiféle kommunikációs technika, ám hiába érdekel minket a másik, ha ezt nem tudjuk szavakkal, gesztusokkal kifejezni, éreztetni vele.
Arcok a buszon, avagy a szerelem két fázisa
2009 december 2. | Szerző: akinincs
Araszol a sor, méterenként küszködjük magunkat előre. Mellettem egy busz takarja a tájképet, így lopva nézhetem az arcokat, az utastérben összezsúfolódó sorsokat.
Fiatal széparcú lány néz felém, rám, de nem lát. Telefonját a füléhez szorítva alél az ülésbe elvarázsoltan, fejét megbillentve támasztja az ablaknak, arcáról ábrándos boldogság sugárzik. A jelenet egyértelmű: különbözhetünk bármennyire, a gesztusaink egyformák – szerelmével beszél, és teljesen feloldódik a beszélgetésben. Látszik, hogy egész lényével részt vesz benne, feltétlen öröme szétárad az utcán, beborít mindent.
Nem is olyan messze tőle szomorkás arcú harmincas nő mereng maga elé, gondoktól nyomottan görnyed. A következő pillanatban kinyitja táskáját, kiemeli a mobilt, rápillant a kijelzőre, arcán fanyalgás fut át, szemét segélykérőn a mennyezetre emeli. Némi várakozás után fogadja a hívást. Amint benyomja a gombot a készüléken, viselkedése is megváltozik: széles, kissé erőltetett mosollyal és látványos gesztusokkal kommunikál, arcán negédes maszk formálódik, kihúzza magát – eljátszott kedvesség, túlsminkelt öröm. A beszélgetés végén mobilját szinte ellökve magától dobja a táska mélyére, fejét csóválja, majd elkínzottan néz ki az ablakon a semmibe, miközben visszagörnyed……..
Talán ugyanazt a két nőt láttam a buszon telefonálni, talán a képzeletem ugrált az időben, és két különböző síkot láttam egybe. Mielőtt azonban megfejteném a talányt, a sor meglódul, és mindent feledve, magam mögött hagyva taposom a gázt, hogy utolérjem azt az időt, amit a dugó vett el az én életemből.
Zeneajánló: Claus Nomi – Cold Song
Gondolatok az emberségről
2009 november 30. | Szerző: akinincs
Mindenkinek lehet esetlen kérdése, nem helyénvaló megjegyzése, rosszul sikerült viccelődése, tapintatlan vagy tolakodó felvetése. A fontos azonban nem is ez, hanem az emberség a partner részéről.
Az igazi figyelmesség érzékeli, hogy a másik szavaiban megbotlott, szégyenbe került, és szenved a vissza nem vonható mondat égető fájdalmától, mivel azonban figyelmes és együttérző, segít a másiknak kikecmeregni ebből a lehetetlen helyzetből – mentőövet dob, elegánsan elüti a dolgot.
Az emberek többsége azonban vagy tompaságból, vagy rosszindulatból a másikat inkább még meg is szégyeníti. A meggondolatlanul beszélő kínját hallgatásba burkolózó, tüntető várakozással fokozza. Nézi, ahogy az a földön fekszik, de nem mozdul, kezét nem nyújtja, még zsebre is teszi, közben arcán fintor fut át. Rosszabb esetben kioktató és rideg hangon helyreteszi azt, aki inkább szorul segítségre (van egy embertípus, az önelégült és otromba prédikátor, aki az ilyen helyzetet erkölcsi és illemtani szónoklatokra használja fel, és még meg is hempergeti a másikat a porban).
Nem az a baj, hogy egyeseket lenézünk, megvetünk, és ezt érzékeltetjük is velük, még akkor is, ha éppen nem hibáznak. De az már viszont nagyon rossz jel, ha csak azokkal vagyunk megértőek, elnézőek, segítőkészek, akiktől akarunk valamit, akiket szeretünk. Az emberség próbaköve nem az, hogyan viselkedünk azokkal, akik nekünk fontosak, hanem az, hogyan viselkedünk azzal a sokasággal, amelyik amúgy semmit nem jelent a számunkra.
Az emberség tehát ebben az esetben nem hagyja magára az embert szégyenével vergődni, hanem felsegíti, és a kínos pillanatból kivezeti. Mindez nem csak együttérzést és tapintatot, hanem ügyességet is megkövetel. Megszégyeníteni a másikat bárki képes lehet, de tompítani a helytelen megjegyzést-kérdést, és elegánsan eltéríteni már kevesen. Hogyan is haladhatnánk azonban ezen az úton, közelítve a célhoz, ha még a problémát sem ismerjük fel?
Érdemes különben megfigyelni, hogy milyen szavakat, milyen fogalmakat nélkülöz a köznapi beszéd – joggal tételezhetjük, hogy azok a fogalmak nincsenek jelen a gondolkodásunkban, céljainkban, tetteinkben.
Azt érzékelem, hogy egész neveltetésünk lényege büntetni a nekünk nem tetsző viselkedést.
Szülői mítoszok
2010 január 7. | Szerző: akinincs
Amikor a szülők ugyanazt a nevelést alkalmazzák gyermekükkel, amit az ő szüleik velük szemben, és gyermekük ugyanúgy szenved és lázad ez ellen, ahogyan ők szenvedtek és lázadtak annakidején, akkor a szülők egy mítoszba kapaszkodnak. Azt mondják, hogy a gyerek majd utólag hálás lesz, mert ők is utólag, huszas éveik végétől hálásak lettek, és tisztelni kezdték szüleiket.
Ez csak azért hazugság, mert összekeveri a dolgokat. Összekeveri azt, hogy felnőve, kiszakadva a családi fészekből, a szülőhöz való viszony is átértékelődik, és más szempontok alapján formálódik. Tehát nem utólagos háláról és tiszteletről van szó, hanem a szülőkhöz való viszony új alapra helyeződéséről, és a fájdalmas múlt beheggedéséről.
A mítosz kedvéért még azzal sem akarnak szembenézni, hogy amit az életben elértek, felépítettek, az a saját döntésük és harcuk volt, amihez a szülők legfeljebb (bár ez sem kevés) anyagilag járultak hozzá. Így hazudják el saját gyerekkorukat, az összes érdemet a saját szüleiknek tulajdonítva…….
Persze nem baj. A pocsék szülői magatartást mindig fel kell menteni valamilyen hazugsággal……………….ennek másik változata a vállvonogatás: “mást nem tudok”. Ezt a mást nem tudást pedig határozottságba kell burkolni, mert “a gyerek nem láthatja a felnőttet bizonytalannak” (- ezt nevelési koncepciónak nevezik)…………..
Végtére mit várjunk “felnőtt” emberektől, akik a saját életüket nem tudják kézben tartani, akik magukat nem ismerik, de azt hiszik, hogy majd egy másik, nekik kiszolgáltatott ember sorsáról dönteni tudnak……..
Nem tudok még egy emberi szerepről a szülői szerepen túl, amihez ennyi hazugság és képmutatás társulna.
Oldal ajánlása emailben
X