A kapcsolat rothadása

2009 december 11. | Szerző: akinincs |

Az igazán jó kapcsolatot (barátság, szerelem, stb.) áthatja valami önfeledtség. Természetes a találkozás, természetes a beszélgetés, természetes általában minden. A résztvevők feloldódnak benne.

A bomlásnak van egy határozott jele. Amikor ez a fázis megjelenik egy kapcsolatban, az felveti az eltávolodás bekövetkeztét, az önfeledtség végét.

Amikor az egyik fél teszteli a másikat, amikor próbák elé állítja, amikor azzal a gondolattal megy a következő találkozóra, hogy direkt nem hozza szóba azt az eseményt, ami nemrég történt vele, amiről a másik is tud, direkt nem fogja felemlegetni, hogy lássa, eszébe jut-e a másiknak, rá fog-e kérdezni, érdekli-e a történet. Ott ül az egész találkozó alatt, és várja, hogy elhangozzon a kérdés. Az esemény két napja zajlott, három napja beszéltek róla, hogy neki milyen fontos………

Ez a vizsgáztatás. Nem az a lényeg, hogy rákérdez-e a másik, vagy nem, hanem a legfontosabb, hogy a kapcsolat ide jutott. Ez a próbáztatás már csak tünet – ha át is megy a partner, ha rá is kérdez, már nem számít, mert ahol a vizsgáztatás megjelenik, ott nincs végleges megfelelés, egyik próba követi a másikat. Aki ezt gyakorolja, az már úgy érzi, fokozottan úgy érzi, hogy háttérbe van szorítva, hogy egyoldalú a kapcsolat. Az egyoldalúság érzete pedig feszültséget gerjeszt benne, amit le kell vezetnie. Elkezd hát kihátrálni. Találkozókat mond le az utolsó pillanatban, kibújik a “kötelesség” alól, hogy segítsen, ürügyeket keres, hogy lazítsa kapcsolatát a másikkal, és eljuthat oda, hogy becsmérlő megjegyzéseket tesz a partnerére a háta mögött (ez a kiegyenlítés törvénye).

Ez a gyakorlat természetesen a lebukás kockázatát hordja magában. A másik, aki meglehet, hogy amúgy gyanútlan, nem lát egyoldalúságot (a maga részéről), azt hiszi, hogy minden rendben, előbb-utóbb érezni kezdi, hogy valami mégsincs rendben, valami nincs kimondva (ha észreveszi, és ha felemlegeti, az jó jel – ha átlép felette, ha megrántja a vállát, akkor ez csupán felszínes kapcsolat volt), társa hárít, kerüli, távolságot tart tőle. Ekkor hirtelen minden világos lesz: a fülébe jutnak a becsmérlő szavak. Természetes emberi reakciója, hogy őt elárulták, hátbadöfték, a partnere aljas, kétszínű. Természetes reakció, hogy megsértődik, felháborodik, beolvas.

A helyzet paradoxona, hogy minden, amiben ő aljasságot és kétszínűséget lát, az nem más, mint a másik kielégületlenségének, frusztráltságának tünete, az egyenlőtlenségből keletkező feszültség leengedése. 

Fel lehet vetni a párbeszéd hiányát, és manapság a kommunikációt túlzottan favorizálják is. A fejére lehet olvasni annak, aki elhanyagoltnak érzi magát, hogy miért nem jelezte elégedetlenségét idejében és nyíltan. Azt felejtik el, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megbeszélni. Nem lehet azt mondani a másiknak, hogy legyen figyelmesebb, odaadóbb, mert a figyelmesség és odaadás lényege az önkéntesség, önkéntelenség. A felszólításra megkapott szeretet már nem szeretet, legalábbis gyanúba keverhető. Ha a születésnapunk előtt egy nappal emlékeztetjük a másikat, akkor már esélyt sem adunk, hogy magától köszöntsön fel, akkor lesz egy mellékíze az ünnepnek. A legnagyobb boldogság, ha a másik magától emlékezik, felszólítás nélkül cselekszik, és bár várjuk és számítunk rá, mégis meglepetést okoz.

Nem lehet mindent megbeszélni, a kapcsolat pedig akkor kezd bomlani, amikor megjelenik benne a távolság. Ahol távolság van, akár csak egy hajszálnyi is, ott már nincs önfeledtség, ott az egyik ember kint is van, bent is van. Az önfeledtség, a kapcsolatban történő feloldódás sokkal inkább elveszíthető, és kevéssé szerezhető vissza. Szerintem.