Önző szeretet

2009 december 7. | Szerző: akinincs |

A szeretetről szólva gyakran szokták felhozni, hogy az igazi szeretet nem csorbítja a másik szabadságát, a kellő időben el tudja engedni, és aminek igazán örül, az a másik boldogsága.

Azt gondolom, hogy ezek mind jellemezhetik ugyan a szeretetet, de nem uralhatják. Azt gondolom, hogy szeretni valakit alig elválasztható attól a belső igénytől, hogy valamilyen formában birtokoljuk, az életünk részének tudjuk, örömünket, boldogságunkat belőle merítsük.

Ha a szeretet ideális meghatározása igaz lenne maradéktalanul, akkor a férjét nagyon szerető feleség maga hozna ágyasokat párjának, látva, hogy az természetéből fakadóan más nőkre is vágyik. Végtére is a szeretet célja boldognak látni a szeretett lényt.

A hasonlat durva volt, de azt gondolom, hogy a szeretet ideális jellemzői csak ideális körülmények között valósulhatnak meg, nem függetlenül a másik embertől. Akkor tudom ugyanis a másikat elengedni, a boldogságának örülni, ha a céljait meg tudom érteni, azonosulni is képes vagyok velük – márpedig az ilyen megértés és elfogadás csak bizonyos határok között valósulhat meg.

Ha a másik olyan célt valósít meg, amely őt boldoggá teszi, viszont bennem teljes elutasítást kelt, akkor nem fogok tudni örülni, még akkor sem, ha amúgy önzetlen vagyok. Csak akkor fogok örülni a választásának, ha abban értéket látok, és így az ő választásán keresztül én is gyarapodok.

A szeretet tehát természeténél fogva nem lehet önzetlen. Valamilyen formában visszacsatolást vár, épülni akar, és erről nem mondhat le. Feltétlen és önzetlen szeretet nem élhet meg, mert ahhoz meg kell szünnie az embernek, aki szeret, embernek lennie. Kierkegaard szerint erre az aktusra, hogy magát teljesen visszavonja, csak Isten képes.

Természetesen az önzésnek is vannak fokozatai, de egy bizonyos fokú önzésről nem szabad lemondani, szeretni, viszontszeretni ugyanis csak azt lehet, akinek van arca, ellenben aki teljesen feladja magát, az szerethetetlen.