A nagy megoldás

2009 december 3. | Szerző: akinincs |

– Visszahívott már?

– Nem – válaszolta a lány szomorkásan.

– Hát, már egy hét telt el a randitok óta. Szerintem ne várj semmit.

– De mi lehetett a hiba? Miért van mindig ez? Nekem szimpatikus volt, jót beszélgettünk, éreztem, hogy én is bejövök neki. Sokat nevettünk, sétáltunk, jól éreztük magunkat. Leprás lennék?

– Ááá, ne agyalj annyit rajta! A pasik mind hülyék.

Két nő közötti beszélgetést vázoltam. Mint kiderülhetett, volt egy kellemes randevú, ami után viszont a fiú eltűnt. A randi menetéből nem lehetett volna sejteni, hogy ez következik. A barátnő témazáró szavai vigasztalásnak jók, de amúgy a helyzetet nem oldják meg, a valódi probléma továbbra is rejtve marad.

Gyakorta csak akkor érthetnénk meg a történések hátterét, ha a másik feltárná az ő szemszögét, ő hogyan élte meg a találkozást. Erre természetesen nagyon kicsi a lehetőség, és ha valaki venné is a bátorságot, nem remélhetne igazi és őszinte választ.

Nem vagyok mindentudó, és nem ismerem a többi férfi történetét. Azt tudom, hogy én általában miért szoktam “eltűnni” az első, vagy a második randevú után, függetlenül attól, hogy amúgy mennyire szimpatikus a lány, és ez mennyire kölcsönös.

Ha közel három óra beszélgetés során mindössze két kérdést intéznek hozzám, amiből az egyik az, hogy “és te hogy vagy?”, akkor gyors fejszámolást végzek, amiben végigfuttatom, hogy ha az elején ennyire kíváncsi és érdeklődő a másik, és ez a kapcsolat során általában csak romlik, akkor úgy fél év múlva majd hány kérdést tesz fel nekem, azon kívül, hogy “bevásároltál, szívem?”.

Nem akarom a randevúra kihegyezni a problémát. Nem akarom olyan találkozásokra és kapcsolatokra kihegyezni, amikor “akarnak egymástól valamit”. Általános tapasztalatom, hogy a beszélgetés mint kölcsönös érdeklődésre alapozott műfaj halódik. Szeretek és tudok beszélgetni, de már unom azokat a beszélgetéseket, amelyeket az tart életben, ha én aktív vagyok és érdeklődő. Az emberek nem tudnak kérdezni, kérdéseik általában bugyuták (“és te hogy vagy?”, “volt párkapcsolatod?”), és egyet tudnak igazán, magukról beszélni. A javukra írom, hogy a ritka kivételtől eltekintve nem ömlik belőlük a monológ, általában kérdezni kell, különben még ez is elakadozik.

Köszönöm, a randevú jó volt, kellemes, nevetős, fordulatos, köszönöm, a lány tetszett, de ha csak két kérdése van (jaj, de sokat mondtam, már volt olyan kellemes randevúm, ahol egyetlen kérdést sem intéztek hozzám), ha csak ennyire tudja az érdeklődését kifejezni, akkor meghagyom neki azt a lehetőséget, hogy találgasson a barátnőjével. A randevú pedig azért volt kellemes, a beszélgetés azért volt élvezetes, mert életben tartottam anélkül, hogy a másik ember kölcsönössé tette volna a kommunikációt.

 

Valójában beszélgetni könnyű. Ha az ember a saját életét valahogyan számbaveszi, ha önmagából indul ki, máris tud kérdezni, mert keresheti, hogy miben különbözik, és miben hasonlít a partneréhez, mindezt pedig kérdésekkel puhatolhatja ki. 

Köznapi és közérthető példa: Ha szeretem (mondjuk) a House doktort, akkor azt is meg tudom fogalmazni (remélhetően), hogy mit szeretek benne, és mit nem. Máris adódik a kérdés, hogy a másik ember szokta-e nézni. Nem? Nem baj. Ha tudom, hogy miért szeretem azt, amit szeretek, akkor rá tudok kérdezni, hogy a másik miért szereti azt, ami őt érdekli. Nem kell, hogy ugyanazt szeresse, de találhatunk közös pontot abban, amiért szeretünk valamit. Az igazi érdekesség nem az, hogy mit csinál valaki a szabadidejében, hanem az, hogy miért, miért az köti le, mit talál benne érdekesnek, mióta csinálja, stb…..

Lám, pusztán egy tévésorozat kapcsán már olyan tematikát vetettünk fel, amire símán lehet órás beszélgetést alapozni, amiben kölcsönösen lehet érdeklődni, visszakérdezni.

A másik trükk pont itt van, a visszakérdezésben. A legegyszerűbb technika, hogy ha valaki kérdéseket tesz fel nekünk, akkor visszafordítjuk ugyanazt a kérdést, vagy azt kezdjük el firtatni, hogy mit gondol a válaszunkról, vagy miért ez érdekli, stb……….

A valódi érdeklődést nem pótolhatja semmiféle kommunikációs technika, ám hiába érdekel minket a másik, ha ezt nem tudjuk szavakkal, gesztusokkal kifejezni, éreztetni vele.