Hazudós igazmondás?
2010 február 15. | Szerző: akinincs
Azt gondolom, hogy lehet igazat mondani úgy is, ha az ember tényeket elhallgat, esetleg letagad. Azt gondolom, hogy van lényegi igazság, amelyet akkor is el lehet őszintén mondani, ha nem minden tényt tárunk fel. Nem hiszem, hogy az őszinteség vagy az igazmondás azonos azzal, hogy mindent elmondunk. Van egy pont a feltáró beszélgetésben, amikor a másik már megértette a lényeget, amit ha további tényekkel részletezünk, már inkább kínozzuk, annak ellenére, hogy az igazság (tehát a történések magja) már nyilvánvaló. Miként minden történetnek, úgy az igazságnak is van váza, magja, és vannak lényegtelen részei.
Hazudós szakítások
2010 február 15. | Szerző: akinincs
Amikor egyszer nehéz döntési helyzetbe kerültem, és több ember véleményét kellett kikérnem egy szakítás ügyében, akkor szembesültem azzal, hogy a többség hajlamos a másik megóvása érdekében hazudni – jelen esetben a valódi okokat elhallgatni, és kitalált okokkal magyarázni a lépését.
Néha nem tudom eldönteni, hogy mi az erősebb késztetés: az, hogy a másikat meg akarjuk kímélni a fájdalomtól, vagy az, hogy magunkat akarjuk megóvni a bűntudattól, amiért fájdalmat okoztunk.
Általában azt gondolom, hogy a legtisztességesebb eljárás az őszinteség. Csak akkor tudjuk hitelesen és érthetően elmagyarázni a másiknak a szakítás okát, ha a tényleges okot vállaljuk fel.
Ha félreteszem azt a verziót, hogy a hazudós szakítás mögött gyengeség, gyávaság húzódik meg, akkor még rosszabb. Az őszinteséghez kell egyfajta lelkierő – a gyengeség emberi, megérthető, megbocsátható. A hazugságnak azonban van egy olyan változata, amelyik a másik helyett dönt arról, hogy neki mi a jó. Ez rendszerint férfias gondolkodásmódra utal, amely hajlamos atyáskodni, a másik helyett dönteni. Ez a paternalizmus nem tekinti partnernak a másikat, dominálni és irányítani akar. Azonban, mint minden emberi gondolkodás, amely arról akar határozni, hogy mi a jó, mi a rossz (a másiknak, a gyereknek), megfeledkezik arról, hogy csak rövidtávon képes a következményeket felmérni. A magunk sorsáról sem tudunk dönteni, nemhogy a másikéról. A pillanat mély fájdalma holnaputánra megalapozhatja valami szépnek az eljövetelét. A most gyásza elvezethet egy érettebb gondolkodáshoz. A paternalista mentalitás mindezt figyelmen kívül hagyva dönti el, hogy mi szolgálja egy másik ember érdekét, javát. Aki hajlamos a másik helyett dönteni, és hazudni az ő érdekében, az miért csak szakítás esetén tenné ezt?
Szakítani nem lehet úgy, hogy az ne fájjon. Lehet hitegetni a másikat, lehet éltetni benne a reményt, hogy lehetséges a visszaút, lehet úgy hazudni, hogy összezavarodjon, és várakozásban töltsön akár hosszú időt. A szakítás, ha valódi döntésen alapul, azt a célt kell hogy betöltse, hogy a másik is lezárhassa magában a kapcsolatot, és a szükséges gyászidőszak elteltével képes legyen új életet kezdeni. Nem az a kíméletlenség, ha kegyetlen vagyok, és eltaszítom magamtól ridegen akár, hanem az, ha benne tartom egy kilátástalan helyzetben.
Egy csalfa férfi vallomásai
2010 február 14. | Szerző: akinincs
Későn érő férfiként igazán 35-40 körül kezdtem a nők figyelmét felkelteni. Az idő előrehaladtával sármos, érett férfi lettem, aki nem annyira szavakkal, mint inkább a jelenlétével, a kisugárzásával keltett hatást.
Kezdetben meglepett, majd jóleső érzéssel töltött el, hogy ha bementem a boltba, a postára, a hivatalba, ha vendégségben jártam, akkor mindenütt kaptam érdeklődő és fürkésző pillantást, személyre szabott kedves mosolyt, figyelmet, és azt az érzést, hogy akár randevút is kérhetnék a siker biztos reményével.
Férfilétem eme beérése akkor következett be, amikor már nős voltam, és két gyermek is hazavárt. A házasságom ugyan mély érzések mellett köttetett, de mindig benne volt az a ki nem mondott érzés, hogy igazán nem volt választási lehetőségem. Akkor, vagyis már 14 esztendeje, egyáltalán nem éreztem magamat sikeresnek, vonzónak, a próbálkozásaim suták és frusztrálóak voltak. Valahol hálás voltam a kedvesemnek, amiért el tudott fogadni, szeretni tudott, ám igazán – a sérült önbizalmammal – soha nem értettem, hogyan mondhatott igent nekem.
Az engem érintő változás, a nőkre gyakorolt hatásom megtapasztalása az utóbbi években megrészegített. Utólag tudom, hogy szó szerint. A világ hirtelen kitágult. Míg korábban egyáltalán nem válogathattam, mára azt éreztem, hogy bármi megtörténhet. Hirtelen elkezdtem a házasságomat börtönnek érezni. Nagykanállal szerettem volna habzsolni az életet, meg akartam tapasztalni, milyen más nőkkel a kapcsolat. Mindegyikre kíváncsi voltam, mindegyiket szerettem volna meghódítani, megpróbálni.
Egyre merészebb lettem. Kezdetben csak szemeztem, sejtelmesen mosolyogtam, és igyekeztem a tekintetemmel hódítani. Miután felbátorodtam, diszkrét flörtbe kezdtem, apróbb, nem tolakodó ajándékokkal kedveskedtem. A flört egy idő után nem elégített ki. Próbálkozás jelleggel egytalálkozós randevúkat kezdeményeztem. Kávézó, cukrászda, beszélgetés és visszafogott udvarlás. Természetesen szükségszerűen jutottam el arra a pontra, amikor már ez sem volt elég. Mindig a következő határt akartam átlépni, olyan határt, amit az elején még tabunak hittem, és azt gondoltam, hogy én soha. Utólag tudom, hogy minden folyamat egyetlen lépéssel kezdődik, és mindig csak egy újabbal folytatódik. Az életben ritkán vannak lóugrások. Nagyon ritkán.
Az első igazi félrelépés – bár utólag már azt is megértettem, hogy a megcsalás már az elején megvalósult, a megcsalás testiséggel való azonosítása csak gyenge álcázása a lényegnek – még komoly traumát okozott. Nem is annyira az, hogy megcsaltam a feleségemet, hanem az, hogy valójában nem éreztem semmit, az ég nem mennydörgött, a lelkemet nem vitte el az ördög. Nyomasztónak éreztem, hogy még bűntudatom sincsen. Ettől ijedtem meg igazán. A felismeréstől, hogy mindent szabad.
Addig a flörtök, az ismerkedések, a kezdeményezések a mindennapi élethez kapcsolódtak. Munkahely, hivatal, bevásárlás, stb. Volt ezekben valami esetlenség, köznapiság. Önbizalmam növekedésével már eljártam bárokba, klubokba, szórakozóhelyekre, ahol a másik fél szándéka és célja sem lehetett kérdéses, és kevésbé kellett attól félni, hogy a nő komoly kapcsolatot akar.
Az addigi életem szürkének, laposnak tűnt. Azt gondoltam korábbi magamról, hogy szegény lúzer, elvette az első nőt, aki igent mondott neki, és onnantól a társadalmi elvárásoknak megfelelően a családért dolgozott. Szerettem a gyerekeimet, ám az utóbbi időben már őket is inkább börtönőrnek éreztem, akik ahhoz a szürke és unalmas világhoz kötnek.
Ahol ezek a gondolatok megjelennek, és kellő táplálásban részesülnek, ott közel a vég. Ma már azt is tudom, hogy minden pillanatban minden gondolat jelen van bennünk, és rajtunk is múlik, hogy mely gondolatot erősítjük fel. A gondolat azután érzéssé, vággyá, tetté válik.
Hamarosan elváltunk. Miközben sajnálkozó és bűntudattal terhes képpel jelentettem be a válás szándékát, a bensőmben felszabadulást éreztem. A feleségem összetört, mert nem értette, én pedig nem mondhattam el neki a valóságot. Összetákoltam valami rossz szöveget, és azzal okoltam meg neki a döntésemet. Azt láttam rajta, hogy mindegy, mit is mondok. Valójában az addigi világ megszűnése érintette mélyen, az okok már másodlagosnak hatottak- a magyarázat inkább segíthet a feldolgozásban, ám a lényegen nem változtat.
A válás után, önállóvá válva már semmi nem szabott határt az élni akarásomnak. Akkor jöttem és mentem, amikor akartam, azt vittem fel magamhoz, akit akartam. Nem tartoztam senkinek elszámolással. Hirtelen barátaim lettek, akik mindenben partnerek voltak. Hegyi- és vizitúra, csajozás, bulizás, ivás, átmulatott hétvége – újra húszévesnek éreztem magamat.
Ez azonban csak 3-4 évig tartott. Egy ponton túl unatkozni kezdtem. A flört, az alkalmi kapcsolatok kezdeményezése már rutinná vált. Kezdtem érezni, hogy az egész igazából személytelen, felszínes. Ez az életforma a pillanatnyi hangulatokat helyezi a középpontba, és ezeknek rendeli alá a másikat. Rádöbbentem, hogy nem csak én használom a többieket, hanem ők is használnak engem. Tükörjáték, amelyben mindkét fél magát hiszi főszereplőnek – miközben a másik szempontjából csak kedves, vonzó és szórakoztató statiszta.
Rájöttem, hogy nincs kötődés, nincs szeretet az életemben. Rájöttem, hogy nincs kivel beszélnem, mert azok, akik ennek a világnak a polgárai, csak addig érdeklődnek irántam, amíg szórakoztató vagyok, amíg felületes és közhelyes válaszokkal le lehet zárni egy kérdést. Rájöttem, hogy ez a könnyebb út. Talán színesebb, talán szórakoztatóbb, mint a másik, amit én is éltem másfél évtizeden át, de mindenképpen könnyebb – és önzőbb.
Megbántam mindent. A nők egyfomává váltak a szememben. Már az sem okozott változatosságot, hogy az egyik barna, a másik szőke volt, alacsony vagy magas, teltebb, vagy vékonyabb. Ugyanazok a rutinszövegek váltakoztak, és minden kezdtett varázstalanná válni. Szerettem volna visszacsinálni a válásomat, de már nem volt rá lehetőség. Az elvált feleségem nem követte ugyan az utamat, de azzal, hogy megtapasztalta a függetlenséget, valamiféle büszkeségre tett szert. A megszokott és tudatosan vállalt önállóságát már nem akarta feladni. A megváltozott személyiségével már nem tudott volna újra férjéül (vagy társául) elfogadni. Azt mondta, hogy ezt én csináltam el, és vállaljam a következményeit. “Nincs újrakezdés”.
Itt vagyok hát 45 éves sármos férfiként, és úgy érzem, hogy ma másért nem kapok lehetőséget az újrakezdésre, mint huszonévesen. Azt hiszem, meg kell tanulnom másként közeledni egy nő felé, másként érdeklődni iránta. Mintha az egész életemet előlről kellene kezdeni.
Flörtből megcsalás
2010 február 12. | Szerző: akinincs
A leghosszabb út is egyetlen lépéssel kezdődik – tartja a mondás. A megcsaláshoz vezető első lépés a flört.
Titkos bosszú és kibeszélés
2010 február 12. | Szerző: akinincs
Manapság nagyon hangsúlyossá vált a megbeszélés és kibeszélés. Úton-útfélen azt hallhatjuk, hogy nagyon fontos beszélni az érzéseinkről, felvállalni magunkat, és törekedni a másik szempontjainak megértésére. A jó kommunikáció, a jó problémamegoldás összehangolja a felek eltérő érdekeit és szempontjait, és mindkét fél győztesen kerülhet ki.
A hagyományos megközelítésben az erősebb és az agresszívabb fél maga alá gyűri a másikat, felülírja annak igazságát, és félresöpri. Ez a megoldás még mindig uralja az emberi kapcsolatokat, és gyakorta nem is az áll a hátterében, hogy nem vagyunk tisztában a tetteinkkel, hanem a másikhoz való viszony milyensége. A kapcsolatok kezdeti szakaszában, amikor még a másik megismerése, meghódítása a cél, és a vágyak, érzések viszik előre az embert, sokkal természetesebb, hogy figyelünk a másikra. A kapcsolatok későbbi szakaszában, amikor már nem kell küzdenünk, sokkal többet megengedünk magunknak, és sokkal kevesebbet nézünk el a másiknak.
A hosszas bevezető után térnék rá a lényegre. Kommunikáció, kibeszélés, megbeszélés és megnyílás csak bizonyos kapcsolatokban lehetséges. Lehet, hogy célravezető felvállalni magamat, beszélni az érzéseimről a másiknak (például a megbántottságomról), törekedni egy közös megoldásra, kölcsönös engedményekre, ám ezt nem minden kapcsolat engedi meg.
Sőt!
Ahhoz, hogy egyáltalán tudassam a másik emberrel, hogy bánt a viselkedése, már eleve úgy kell tekintenem rá, mint aki előtt meg tudok nyílni. Számtalan embert tudok magam előtt felidézni, akik esetében egyáltalán nem szeretném, ha tudnák, hogy megbántottak.
Az érzéseimről beszélni bizalom, megnyílás. Ha ez nem mindenki előtt lehetséges, akkor nem minden esetben lehetséges a párbeszéd sem.
Gyakorta fordul elő, hogy a megbántottságot kompenzálandó, az ember törleszteni akar. Ez általában lehet egy szívesség megtagadása, betartás, a másik szidalmazása annak háta mögött. Ma már megértőbb vagyok ezekkel a jelenségekkel kapcsolatban, mert tudom, hogy a léleknek szüksége van valamiféle kiegyenlítődésre, amellyel megszabadulhat a sértettség miatt keletkező feszültségtől. Még mindig jobb a másikat titokban gáncsolni, mint a feszültséget a vétlen családon, eladón, kalauzon levezetni.
A titkos bosszút hajlamosak vagyunk lebecsülni, és megszólni. Viszont egy olyan viszonyban, amelyben nem vállalhatom fel a sértettségemet, mert az túlzott bizalmaskodásnak hatna egy hatodrendű emberi kapcsolatban, ugyanúgy nem vállalhatom fel a nyílt bosszút, mert akkor szintén valamiféle nemkívánatos megnyílásra kötelezném magamat.
Nem minden emberi kapcsolat engedi meg, teszi lehetővé a megnyílást, a problémák megbeszélését. Nem szeretnék minden ember benső világával szembesülni, mert meg akarom őrizni a távolságot tőlük. Ezért a párbeszéd célja eleve nem valósulhat meg minden esetben. Mindez, továbbgondolva, a hazugság-igazmondás kérdését is más megvilágításba helyezi.
Ha X megbánt, és cserébe én lemondok egy vele megbeszélt találkozót kitalált okokra hivatkozva, akkor elméletileg hazudok neki. Ám mivel a viszonyunk olyan, hogy nem mondhatom el neki, hogy megbántott, és ezért viszonzásul lépek vissza a találkozótól, akkor ez biztos hogy hazugság? Ebben az esetben inkább azt mondanám, hogy az igazmondás hiánya a hozzá való viszony minőségét jelképezi – tehát nem hazugság a hagyományos értelemben.
Hazudni csak ott lehet, ahol igazat is mondhatnék.
2010 január 13. | Szerző: akinincs
A magyar nők több mint fele de jure hajadonként fogja leélni az életét – Pongrácz Tiborné demográfus 56 százalékosra becsüli ezt az arányt. A 30-34 éves gyermektelenek kétharmadának nincs tartós párkapcsolata, így a szinglik országa lettünk.
Netes randi
2010 január 13. | Szerző: akinincs
Soha nem vettem igénybe társkereső oldalakat, mert visszataszítónak találom azt, hogy ilyen direkt módon keressek kapcsolatot emberekkel. Megalázó (számomra) egy adatlappá változni, és egy másik adatlappal felvenni a kapcsolatot, úgy, hogy már eleve meghirdetett szándék a társkeresés. Vonzalom és érdeklődés inkább spontán jöhet létre, mint elhatározás nyomán……..ráadásul a jelentkezőket is már a párválasztási szempontok alapján rostáljuk (pedig a való életben is előfordul, hogy végül nem azt választjuk, aki elsőre szimpatikus).
Viszont, a netes pártalálásról pozitív tapasztalatom van. Pártalálást mondok, mert nem keresésről van szó (aki nem keres, az találhat), hanem véletlenszerű (nem szándékolt) találásról. Vannak közösségi portálok, fórumok, lehet írni blogot. Ezen kereteken belül valójában úgy lehet “beszélgetni” másokkal, hogy nincs az egésznek deklarált célja a beszélgetésen túl. Ilyenkor a való élethez hasonlóan alakul ki a maga természetes menetében vonzalom, érdeklődés a másik iránt, és ha ez kölcsönös, és ráéreznek egymás stílusára, hangjára, akkor igen intenzív virtuális évődés, játék alakulhat ki, ami elvezet végül a valódi találkozás igényéig.
Természetesen felvethető, hogy láttatlanul mekkora a kockázata mindennek. Nekem három ilyen élményem volt előző életemben, és egyik esetben sem ért kellemetlen meglepetés (sőt, életem egyik meghatározó kapcsolata netes beszélgetésből indult). Nem tudom meggyőződéssel mondani, de hinni hiszem, hogy ahol tényleg egy harmonikus, kölcsönös párbeszéd, egymásrahangolódás már létrejött, ott mindezt a fizikai megjelenés is alátámaszthatja. Az egész kérdésfelvetés azon múlik, hogy van-e szoros összefüggés a külső és a belső között. Azon múlik, hogy megállja-e a helyét, hogy aki bensőleg vonz, felkelti és ébren tartja az érdeklődésemet, az fizikailag is szimpatikus kell, hogy legyen.
Nem hiszek a netes párkeresésben, de hiszek a netes pártalálásban…..amennyiben az mellékesen, nem szándékoltan jön létre, és tényleg kölcsönös érdeklődésből fakad….
Randistressz
2010 január 13. | Szerző: akinincs
Emberi hiba, hogy amikor randevúzunk valakivel, akkor túl sokat várunk el magunktól, túlértékeljük azt, hogyan szerepelünk (hogyan nézünk ki), és hajlamosak vagyunk a randevú után a saját fejünkkel eldönteni, hogy milyen volt a fellépésünk az egész találkozó alatt. Még az is elképzelhető, hogy valaki annyira elégedetlen önmagával, hogy elveszíti minden késztetését egy újabb találkozóra, kerülni kezdi a másikat, hárít – bár nem tudja, hogy a másik hogyan látta, ez nem is fontos. Saját magát ítéli meg, és ez minden más szempontot felülír (minél többet várunk ettől a románctól, annál fontosabb lesz, hogyan látjuk magunkat. Randi utáni önértékelések: “egy szánalmas picsa voltam”, “teljes lebőgés, az életben nem fog hívni”, “micsoda hülye szövegem van”, stb…..).
A valóság ezzel szemben az, hogy ha a vonzalom, érdeklődés kölcsönös, akkor a szélsőséges hibáktól (az egyik végpont a sértő viselkedés, a másik az önzés, amely csak magával foglalkozik) eltekintve úgyszólván bármit lehet csinálni. Nincs az az esendőség, rossz poén, kínos hallgatás, amely csalódást okozna a partnerban. A kezdeti erős vonzalom bája és csapdája, hogy nagyvonalúan mindenen átsiklik, és még a tényleges hibák is táplálják. A kezdeti erős vonzalom ugyanis a hibákat is szerethető esendőségnek láttatja. Van ebben valami szép, és valami rettenetes (aminek majd később, a kapcsolat állandósulása, a kezdeti szenvedély csillapodása után isszuk meg a levét).
Vannak ugyan randevúk, ahol józanság uralkodik, és az ember nem annyira a saját viselkedésével van elfoglalva, hanem a másikat teszteli, méregeti. Ez azonban azt jelenti, hogy a randevú nem annyira vonzalom alapján jött létre, hanem fejben történő döntés nyomán – tehát csak érdeklődés van, és vonzalom kevésbé. Ebben az esetben nem sok jó sülhet ki belőle, hacsak a találkozás nem varázsolja el annyira a másikat, hogy a lágy szimpátia és érdeklődés vonzalommá alakuljon.
Vagyis a szereplésünk csak akkor igazán fontos, ha el kell bűvölni a másikat, mert még nem vonzódik hozzánk igazából…………….Szerintem az az igazán jó randevú, amely már megkoronázza egy “előjáték” izgalmát, amikor már feléledt, és kifejlődött valamennyire a kölcsönös vonzalom. Ez rejti magában a valódi siker lehetőségét. Legalábbis a jól sikerült randevú lehetőségét. Manapság ugyan valamiért a sietséget összekeverik a határozottsággal és a céltudatossággal, ám szerintem a randevút is fel kell építeni, fontos az előjáték – vagyis a flört, a randevú előtti ismerkedés a másikkal.
Csoda?
2010 január 7. | Szerző: akinincs
Egyesek csodálkoznak azon, hogy az ember társadalmi szinten meghamisítja a saját történelmét, miközben általános gyakorlat, hogy az egyes ember a saját privát múltját (és jelenét) is meghamisítja. A hamisítás, hogy valamit jobbnak vagy rosszabbnak ábrázoljunk, mint amilyen tényleges volt, hogy a saját felelősségünket csökkentsük, elkenjük – vagy éppen túlzásba vigyük – olyan alapvető emberi igény, mint a táplálkozás.
A sok privát igény a hazugságra nem állhat össze társadalmi szinten igazság iránti igénnyé…………..
Családi háborúságok
2010 február 16. | Szerző: akinincs
Leginkább családi konfliktusok során fordul elő, hogy a két szembenálló fél (anyós-meny, testvér-testvér, férj-feleség, stb..) a maga igazától (és sértett indulatától) telítve a maga oldalára akarja állítani a többieket.
A régebbi társadalmakban, és a mai világ jelentős részén, ahol a nagycsalád intézménye még érintetlen, a családon belüli háborút egy kijelölt, tekintéllyel bíró személy révén tudták kezelni. Az ő szava döntő volt. Ma gyakorlatilag ez a személy hiányzik. Ma egy átlagos családban alanyi jogon senkinek nincs igazi, kétségbevonhatatlan tekintélye (ez nem a hiányzó és hiányolt Férfi problematikája – az anyai/nagyanyai uralomnak legalább akkora múltja és létjogosultsága van) .
Gyakorta a házasfelek is szétzilálják a másik méltóságát. Tekintély híjján pedig a háború parttalanná és kezelhetetlenné válhat, ahol mindenki megy a maga feje után.
A fő gond azonban mégsem annyira a konfliktus (volt, van, lesz) hanem az, hogy a felek nem tudják kezelni, magukat kontrollálni, ezért sokszor az indulatok, gyűlölködések nyílt formában jelennek meg. A felek, akik külön-külön azt hiszik, hogy igazuk van, azzal, hogy be akarják vonni a többieket, nem tartják tiszteletben azt, hogy az ő ügyük nem mindenki ügye. Az ő sérelmük nem mindenki sérelme.
Gyakorta hisszük azt, hogy a saját harcunk a világ közepe, amiben mindenkinek állást kell foglalnia. Nehezen tudjuk elfogadni, hogy mások egyszerre szerethetnek minket és az ellenfelünket, hiszen azt várnánk el tőlük, hogy a mi szemünkkel lássák őt.
Oldal ajánlása emailben
X