Hűtlen hűség

2009 augusztus 31. | Szerző: akinincs |

Több blogban boncolgatják annak kérdését, hogy a gyermekes feleség (férjről érdekes módon egy szó sem esett), aki titokban szeretőt tart, mekkora bűnt követ el, mekkora hazugságban él. Az elmélkedések rendszerint két megoldást tartanak elfogadhatónak: vagy a válást, vagy a szeretői viszony feladását – néhányan mindezt az őszinteség követelményével is megtoldják.

Az egész kérdésfelvetés tévedésen alapul, méghozzá azon a tévedésen, hogy a házasságot csak és kizárólag két ember érzelmi közösségének tekinti.

A házasság, főleg amelyikben gyermekek is vannak, nem pusztán, nem csak érzelmi közösség. A házasság intézmény is, vagyonközösség is, szövetség is, felnőtt és dolgozó emberek hátországa, és a gyermekek felnevelésének bázisa, kerete.

A házasság tehát nem egyfunkciós. Ha a házasság csak a szeretetről, a szívből jövő elköteleződésről szólna, akkor még több válás lenne, és még gyakrabban, mint most.

A házasság ezért akkor is működhet, akkor is betöltheti szerepét, ha nincs igazi elköteleződés, nincs érzelmi kapcsolódás.

Ha felismerjük és beismerjük, hogy bizonyos esetekben a házasság akkor is fenntartható és fenntartandó, ha már nincs benne érzelem és elköteleződés, akkor azt is beláthatjuk, hogy a benne élő feleknek sem kell feltétlenül feladniuk alapvető emberi igényüket a boldogságra, arra, hogy szeretetet kapjanak, és fontosak legyenek valakinek.

Gondolhatják úgy, hogy a titokban kapott szeretetért nem kell és nem szabad kilépniük a házasságukból, mert több szál, több megfontolás tartja őket ott, mint amennyi vonzalom, érzelem és öröm a szerető mellett szól. Csak a naívak gondolhatják azt, hogy pusztán a valaki iránt érzett szerelem minden esetben elegendő érv és indok egy házasság felbontására.

Teljesen természetes, hogy egy dolog megcsalni a házastársat titokban, hiánypótlás és örömszerzés végett, és ezáltal elérni, hogy a házasság fenntartható legyen, és más dolog az őszinteség jegyében egyúttal tudatni is vele a félrelépés tényét. Tudom, egyesek a nyílt játékot propagálják, de ebből is látszik, hogy az emberi lélekhez semmi érzékük.

Az embert a megcsalás nem feltétlenül ott érinti meg, ahol az idealisták gondolják. Nem a hazugság és a hűtlenség ténye robban sokszor, hanem a legalább olyan erős birtoklási vágy és a biztonság igénye sérül, a méltóságról és büszkeségről nem is szólva. Ha nem is szeretek valakit, aki amúgy az életem része, attól még tekinthetek rá úgy, mint valami biztos pontra. Ezt a biztonságot pedig akkor is alááshatná a félrelépésről való tudás, ha közben a másik esküvel bizonygatná, hogy mindezt a házasságért teszi, mert szeretné fenntartani, de azért emellett igényei is vannak.

Ezért a látszólagos hűség akkor is fontos, és akkor sem hazugság, ha amúgy a házasság már érzelmileg kihűlt. A hűség látszatát nem lehet büntetlenül feladni. A látszat fenntartása, a titkolódzás olyan ár is lehet, amit meg kell fizetni a kényszerek és kötelezettségek felvállalásához.

Amikor a látszatot fenntartom, és eltitkolom a félrelépést, akkor ez éppenséggel a másik iránti tisztelet jegyében is történhet. A félrelépő házastárs sem mindig, vagy nem csak magát óvja, amikor titkolódzik. Márpedig ha a másikat óvom, védem, és nem akarom megsebezni, akkor éppenséggel az iránta érzett tiszteletről és “szeretetről” is bizonyságot tehetek. A szeretet sokféle: a tapintat mögött állhat egyfajta humánus szeretet, de ez kevés ahhoz, hogy két ember kapcsolatát szorosra fűzze, ahhoz viszont, hogy óvja, védje, már elég.

Ahol az egyik házastárs már annyira sem szereti és tiszteli a másikat, hogy folyton lealázza, kiközösíti, ott már tényleg felmerül a kérdés, hogy feltétlenül együtt kell-e maradni.

Sokféle emberi kapcsolat létezik, miként sokféle emberi személyiség. Nem jelenthetjük ki automatikusan, hogy a félrelépés gyengíti a kapcsolatot, sőt, az ellenkezőjét is nyugodtan feltételezhetjük, vagyishogy éppenséggel megerősíti. Azt sem állíthatjuk, hogy minden félrelépő a másikhoz kevéssé kötődik, és ezért lép félre – egy nótorius megcsalóban is lehet olyan erős kötelék házastársa iránt, amit senki nem veszélyeztethet, és semmi nem kérdőjelezhet meg. 

Idealistának lenni izgalmas, mert jó érzés eszmékről szónokolni. Elvekre hivatkozni hálás szerep, mert az ember keménynek és következetesnek tűnhet, aki megmutatja a helyes utat. Látni azonban az élet gazdagságát és sokszínűségét, érteni a lélek összetettségét, az emberi sorsokban megmutatkozó drámákat sokkal több elveknél és mindenféle lángoló idealizmusnál. Az idealizmus ellentéte ugyanis nem a kiégett realizmus, hanem a bölcsesség.