Rossz-e a rossz?

2010 március 14. | Szerző: akinincs |

Hajlamosak vagyunk elítélni a negatív magatartást, amelyik megsértődik, bántó, felemeli a hangját, becsapja az ajtót maga után, elrohan, és elzárkózik a “párbeszéd” elől. Mindannyunkba belesúlykolták, hogy “intelligens ember így nem viselkedik”, és “mindent meg kell beszélni”. Ez a szemlélet azonban egy rossz értelemben vett ésszerűség, amely egyrészt nem ismeri az embert (a mélységeket), másrészt kilúgozná az emberit a világból.

Ez a fajta racionalizmus, amely különös módon nőkben is nagyon erős lett, nem veszi észre, hogy a beszédnek igen tágak a határai, és az ajtócsapkodás ugyanúgy a mondat része lehet, mint a névelő. Ha mindent azonos hangszinnel, higgadtan, racionalizálva mondanánk el, úgy elveszne a hangsúly, nem lehetne megkülönböztetni, hogy mi az, ami igazán fontos, igazán bántó, igazán súlyos bűn. Ha mindent azonos hangszinnel, higgadtan, racionalizálva tudnánk elmondani, az nem azt mutatná, hogy milyen intelligens és kultúrált lények vagyunk, hanem azt, hogy valójában minden egyformán súlytalan a számunkra. 

A közlés súlyát megadhatja a megemelt hang, a sírás, a mély szomorúságba zuhanás, és az is, ha valaki elzárkózik a “párbeszédtől”. Nem csak beszéddel lehet információt közölni, bár az ésszerűség hívei szeretnék ezt elérni. A racionalizálásból fakadó örökös párbeszédkényszert idiotizmusnak és felszínességnek tartom. Valójában a beszéd részét képezik a gesztusok, az érzelmek, az arckifejezések, a mozdulatok, a tettek. 

Ha a másik elrohan, megsértődik, magányba temetkezik, meg kell éreznünk, hogy időre van szüksége, vagy arra, hogy utána menjünk, és elsímitsuk a helyzetet. Néha kifejezetten irritáló és ellenszenves, ha valaki beszélni akar a problémáról, ahelyett, hogy csak átölelne, és némán jelezné, hogy fontos vagyok, és aggódik. 

A párbeszéd sokszor amúgy is csak annak álcája, hogy elvitassuk a másik érzéseinek valódiságát, relativizáljuk a benső igazságát, és meggyőzzük, hogy rosszul látja a helyzetet, mert nem az az igazság, ahogy ő megéli az eseményeket, hanem az, ahogy mi értelmezzük. Így a párbeszéd szándéka sokszor már eleve sértő, mert ahelyett, hogy elismerné a másik sérelmének létét és nagyságát, már rögtön vitatni akarja (persze hivatalosan nem ez a szándéka). Az engesztelő ölelés ezért lehet több alkalmanként, mint a fecsegés.