Előfordulhat olyan, hogy nagyon szeretünk valakit, mégsem hiszünk benne. Próbáljuk a jövőnkbe belelátni, a közös jövőt elképzelni, ám csak kétségek és kérdőjelek sorjáznak. Hiányzik az igazi lelkes hit, hogy sikerülhet, hogy működni fog. Ez a kétség független a szerelemtől.
Amikor a másik gyanútlanul a közös jövőről álmodozik, akkor hallgatunk, és nem tudjuk, nem akarjuk követni ezen az ösvényen, nem veszünk részt a játékban. Minél lelkesebb, minél gyanútlanabb, minél fontosabb neki ez a fajta álmodozás, annál feszültebbé válhatunk, mert az ő kétségek nélküli jövőképe, áradozása kényszerítően hat ránk, mondanunk kellene valamit neki, ám nem lehetünk vele őszinték, mert az megsebezné. Hallgatunk inkább. Olykor ez a hallgatás hazugság, mert ha nem is vezeti félre a másikat, meghagyja abbéli hitében, hogy van jövő. Pedig mi éppen ebben a jövőben kételkedünk.
A kételkedésnek is több fajtája van. Az egyik pusztán gyengeségből fakad, és megerősítésre van szüksége, és igényeli is, hogy meggyőzzék, fellelkesítsék. A másik azonban meggyőződésre épített kétely, egyszerűen nem hisz, mert látja, hogy hiányoznak a feltételek, ezért sem meggyőzni, sem fellelkesíteni nem lehetséges.
Ha hiányzik a valódi hit, és nem is lehet feltámasztani, még a lángoló szerelem is kevés lehet. Főleg, mert a másik könnyen ráérezhet a kettősségre: szeretik, de nem hisznek benne.