A megbeszélés határai

2010 március 4. | Szerző: akinincs |

Mottó: Van, amikor ezer szó is kevés, és van, amikor egyetlen is sok.

Ahhoz, hogy megbeszéljem, kibeszéljem az érzéseimet, a belső világomat, nem csupán megfelelő szavakkal kell rendelkeznem, hanem olyan befogadó személlyel, aki megérti azt, amit mondok (és nemcsak megérti, de nem is utasítja el).

Már itt két olyan probléma merült fel, ami gyakorta áthidalhatatlan. Az első, hogy szavakkal nem minden fejezhető ki, nem minden mondható el (és nem is minden oldható meg). A második, hogy közös belső világ, közös tapasztalat hiányában még az is félreérthető, ami amúgy megfogalmazható.

A megbeszélés nem különbözik semmilyen más cselekvéstől abban, hogy “ára” van. Energia, idő, szándék, koncentrálás: figyelnem kell magamra, a másikra, törekednem kell a kölcsönös megértésre. Ezért van, hogy nem minden pillanat alkalmas a megbeszélésre. Kell valamiféle ráhangolódás, alkalom (mindkét részről!), és megfelelő helyszín. Kell hozzá türelem és nyitottság. Könnyű azt hinni, hogy ezek minden pillanatban rendelkezésre állhatnak, de ez nincs így. Tehát a megbeszélés még normál körülmények között is energiát, erőt igényel.

Nem csak az emberi gazdaság épül valamiféle ár-érték arányra, hanem maga a természet is. A természetet is áthatja az elv, hogy ami több energiát emészt fel, mint amennyi belőle-általa nyerhető, azzal nem érdemes foglalkozni. Az emberi kapcsolatokat ugyanez jellemzi, jellemezheti. Ha a megbeszélés által elérhető eredmény lényegesen kevesebb, mint amennyi munkát és erőfeszítést kell magába a megbeszélésbe fektetni, akkor csak egy fanatikus kisebbség fog mindenáron kommunikálni. Senki sem bolond lelkizni a bolti pénztárossal, félrevonva őt, csak mert az arrogáns volt vele. Senki sem bolond minden lelki sebét megbeszélni, amikor egyszerűbb és “olcsóbb” lábon kihordani (arról nem is beszélve, hogy olykor a sebeinket is szégyelljük, nemhogy még beszéljünk is róluk).

Mivel a megbeszélés racionális mozzanat, ezért korlátozott eredményt produkálhat. Mindenki tapasztalhatta már, hogy a megbeszélés ugyan elsímíthatja az ellentétet, békébe fordíthatja a konfliktust, ám ugyanakkor a megbántottságot, a szomorúságot nem számolja fel. Hiába beszéli meg a házaspár a konfliktust, egy ideig még a távolság, a hidegség fennmaradhat, mert a léleknek kiegyenlítésre van szüksége (többek között).

A megbeszélés alapvetően az értelemhez szól, nem a szívhez (bár arra is hathat). Az is tipikus jelenség, hogy az ember hiába érti meg a fejével a másikat, közben a szíve önálló úton járva még megszakadhat. Mivel tehát a megbeszélés racionális mozzanat, és a nyelvhez van kötve, nem alkalmazható minden helyzetben, és nem várható tőle automatikus eredmény. A megbeszélés önmagában pedig végképp nem működik, mindig csak kiegészülve valami mással (cselekvéssel? gesztusokkal? egy potenciális jövőképpel?). 

Akik igazán és maradéktalanul hisznek a megbeszélés erejében, azokat rendszerint valamiféle idealista hit fűti. Azt gondolják, hogy ha a másikkal tudatják (például) a megbántottságukat, akkor az illető a fejéhez kap, és onnantól szívélyes és figyelmes lesz. Ha most félretesszük azt, hogy sok figyelmetlenség hátterében eleve valamiféle kultúrálatlanság húzódik meg, amely nem fogja belátni igazán, hogy mit csinál rosszul, ezért levetkőzni sem feltétlenül fogja pusztán azért, mert szóltak neki, még akkor is ott van a közöny, az ellenszenv, mint lehetőség. Ha a munkatársamnak feltárom a lelkemet, az egyáltalán nem biztos, hogy őt a szeretet ösvényére tereli, hanem éppen ellenkezőleg, újabb fegyvert adhat a kezébe ellenem (minden megnyílás kockázata ez – ezért a megnyílás aktusa eleve megkövetel valamiféle bizalmi viszonyt).

Az idealisták másik naivitása, hogy azt hiszik, amit ők értéknek látnak, az másnak is az. Azután nem győznek csodálkozni, hogy a békés, őszinte, a problémákat kibeszélni és átbeszélni akaró szándékuk nem megértést, hanem megvetést vált ki. Mert ilyen is van – nem mindenkiből vált ki tiszteletet a békés hangnem, a kérlelő bárányka-tekintet (főleg nem akárkitől). Sokszor bántunk ugyanis olyanokat, akiket alapból nem tisztelünk, és a megbeszélés szándéka a részükről ezen nemhogy javítana, de még ront is (míg egy kemény, határozott fellépés elnyerhetné a tiszteletünket – megbeszélés nélkül is. Jah, hogy az élet bonyolultabb, gazdagabb, mint az idealisták hiszik?). 

A valódi kommunikáció nem az, hogy szépen és meghatóan beszélek, hanem az, hogy először felmérem, a másik ember is az én nyelvemet beszéli-e (van, aki az erő nyelvét beszéli, és számára a megbeszélés szándéka a gyengeség jele). Mindig annak a feladata az alkalmazkodás (a másik nyelvének valamilyen szintű elsajátítása), aki kezdeményez, aki akar valamit. Ha Franciaországba utazok, nem várhatom el, hogy ők tanuljanak meg magyarul.

Zeneajánló: Boldog – boldogtalan