Hol a Férfi???

2010 március 16. | Szerző:

 Visszatérő panasz, hogy nincsenek férfiak. Az érdekesség, hogy ezt a panaszt emancipált nők szájából hallani. Mielőtt bárki is felkapná a fejét, fontos leszögeznem, hogy ma már olyan természetes az emancipált gondolkodás, világlátás, hogy észre sem venni, ha valaki ennek szellemében gondolkodik és formál véleményt, legyen akár férfi, akár nő az illető.


Amikor a Férfit hiányolják, akkor ez többnyire két formában jelentkezik. Az egyik az alfa hím ideája, a másik pedig az erős, határozott, családfenntartó, döntésképes ember, akit lehet tisztelni.


Alfa hím értelemszerűen kevés van, ha sok lenne, akkor a társadalmat állandó rivalizálás, háború szabdalná szét.


A másik típusnak nagyobb a valószínűsége, ám fontosnak tartom kimondani, hogy a valódi Férfi soha nem lesz úgy társa a nőnek (az emancipált nőnek), ahogyan az szeretné. Ugyanis, ha egy férfiban a Férfiasság megvalósul, az bizonyos fokig a női lét elutasítását jelenti.


A Férfi ugyanis nem pusztán erő és határozottság – ha ugyanis ilyen egyszerű lenne, akkor sok nőt is férfinak nevezhetnénk ki. A Férfi egyfajta mentalitás, világlátás, értékrend eredménye, és hogy megőrizze önazonosságát, távol kell tartania magától bizonyos női gondolatokat és viselkedésmódokat önvédelemből. Ezért, hogy a Férfi nem pusztán szereti a nőt, de egyúttal távolságot is tart tőle, sőt, bizonyos mértékben maga alá rendeli.


Ne legyen illúziónk: patriárchális rend ( – apaközpontú társadalom), vagy legalábbis szemlélet nélkül Férfi sincsen. Minden más csak torzó, kompromisszum, átmenet. Ha tehát a nők igazán Férfit akarnának, akkor a patriárchális rend visszaállítását kellene szorgalmazniuk, vagyis az emancipáltságuk feladását.

Címkék:

Rossz-e a rossz?

2010 március 14. | Szerző:

Hajlamosak vagyunk elítélni a negatív magatartást, amelyik megsértődik, bántó, felemeli a hangját, becsapja az ajtót maga után, elrohan, és elzárkózik a “párbeszéd” elől. Mindannyunkba belesúlykolták, hogy “intelligens ember így nem viselkedik”, és “mindent meg kell beszélni”. Ez a szemlélet azonban egy rossz értelemben vett ésszerűség, amely egyrészt nem ismeri az embert (a mélységeket), másrészt kilúgozná az emberit a világból.


Ez a fajta racionalizmus, amely különös módon nőkben is nagyon erős lett, nem veszi észre, hogy a beszédnek igen tágak a határai, és az ajtócsapkodás ugyanúgy a mondat része lehet, mint a névelő. Ha mindent azonos hangszinnel, higgadtan, racionalizálva mondanánk el, úgy elveszne a hangsúly, nem lehetne megkülönböztetni, hogy mi az, ami igazán fontos, igazán bántó, igazán súlyos bűn. Ha mindent azonos hangszinnel, higgadtan, racionalizálva tudnánk elmondani, az nem azt mutatná, hogy milyen intelligens és kultúrált lények vagyunk, hanem azt, hogy valójában minden egyformán súlytalan a számunkra. 


A közlés súlyát megadhatja a megemelt hang, a sírás, a mély szomorúságba zuhanás, és az is, ha valaki elzárkózik a “párbeszédtől”. Nem csak beszéddel lehet információt közölni, bár az ésszerűség hívei szeretnék ezt elérni. A racionalizálásból fakadó örökös párbeszédkényszert idiotizmusnak és felszínességnek tartom. Valójában a beszéd részét képezik a gesztusok, az érzelmek, az arckifejezések, a mozdulatok, a tettek. 


Ha a másik elrohan, megsértődik, magányba temetkezik, meg kell éreznünk, hogy időre van szüksége, vagy arra, hogy utána menjünk, és elsímitsuk a helyzetet. Néha kifejezetten irritáló és ellenszenves, ha valaki beszélni akar a problémáról, ahelyett, hogy csak átölelne, és némán jelezné, hogy fontos vagyok, és aggódik. 


A párbeszéd sokszor amúgy is csak annak álcája, hogy elvitassuk a másik érzéseinek valódiságát, relativizáljuk a benső igazságát, és meggyőzzük, hogy rosszul látja a helyzetet, mert nem az az igazság, ahogy ő megéli az eseményeket, hanem az, ahogy mi értelmezzük. Így a párbeszéd szándéka sokszor már eleve sértő, mert ahelyett, hogy elismerné a másik sérelmének létét és nagyságát, már rögtön vitatni akarja (persze hivatalosan nem ez a szándéka). Az engesztelő ölelés ezért lehet több alkalmanként, mint a fecsegés.

Címkék:

Kevés a szerelem?

2010 március 9. | Szerző:

Előfordulhat olyan, hogy nagyon szeretünk valakit, mégsem hiszünk benne. Próbáljuk a jövőnkbe belelátni, a közös jövőt elképzelni, ám csak kétségek és kérdőjelek sorjáznak. Hiányzik az igazi lelkes hit, hogy sikerülhet, hogy működni fog. Ez a kétség független a szerelemtől. 


Amikor a másik gyanútlanul a közös jövőről álmodozik, akkor hallgatunk, és nem tudjuk, nem akarjuk követni ezen az ösvényen, nem veszünk részt a játékban. Minél lelkesebb, minél gyanútlanabb, minél fontosabb neki ez a fajta álmodozás, annál feszültebbé válhatunk, mert az ő kétségek nélküli jövőképe, áradozása kényszerítően hat ránk, mondanunk kellene valamit neki, ám nem lehetünk vele őszinték, mert az megsebezné. Hallgatunk inkább. Olykor ez a hallgatás hazugság, mert ha nem is vezeti félre a másikat, meghagyja abbéli hitében, hogy van jövő. Pedig mi éppen ebben a jövőben kételkedünk.


A kételkedésnek is több fajtája van. Az egyik pusztán gyengeségből fakad, és megerősítésre van szüksége, és igényeli is, hogy meggyőzzék, fellelkesítsék. A másik azonban meggyőződésre épített kétely, egyszerűen nem hisz, mert látja, hogy hiányoznak a feltételek, ezért sem meggyőzni, sem fellelkesíteni nem lehetséges.


Ha hiányzik a valódi hit, és nem is lehet feltámasztani, még a lángoló szerelem is kevés lehet. Főleg, mert a másik könnyen ráérezhet a kettősségre: szeretik, de nem hisznek benne.

Címkék:

A megbeszélés határai

2010 március 4. | Szerző:

Mottó: Van, amikor ezer szó is kevés, és van, amikor egyetlen is sok.


Ahhoz, hogy megbeszéljem, kibeszéljem az érzéseimet, a belső világomat, nem csupán megfelelő szavakkal kell rendelkeznem, hanem olyan befogadó személlyel, aki megérti azt, amit mondok (és nemcsak megérti, de nem is utasítja el).


Már itt két olyan probléma merült fel, ami gyakorta áthidalhatatlan. Az első, hogy szavakkal nem minden fejezhető ki, nem minden mondható el (és nem is minden oldható meg). A második, hogy közös belső világ, közös tapasztalat hiányában még az is félreérthető, ami amúgy megfogalmazható.


A megbeszélés nem különbözik semmilyen más cselekvéstől abban, hogy “ára” van. Energia, idő, szándék, koncentrálás: figyelnem kell magamra, a másikra, törekednem kell a kölcsönös megértésre. Ezért van, hogy nem minden pillanat alkalmas a megbeszélésre. Kell valamiféle ráhangolódás, alkalom (mindkét részről!), és megfelelő helyszín. Kell hozzá türelem és nyitottság. Könnyű azt hinni, hogy ezek minden pillanatban rendelkezésre állhatnak, de ez nincs így. Tehát a megbeszélés még normál körülmények között is energiát, erőt igényel.


Nem csak az emberi gazdaság épül valamiféle ár-érték arányra, hanem maga a természet is. A természetet is áthatja az elv, hogy ami több energiát emészt fel, mint amennyi belőle-általa nyerhető, azzal nem érdemes foglalkozni. Az emberi kapcsolatokat ugyanez jellemzi, jellemezheti. Ha a megbeszélés által elérhető eredmény lényegesen kevesebb, mint amennyi munkát és erőfeszítést kell magába a megbeszélésbe fektetni, akkor csak egy fanatikus kisebbség fog mindenáron kommunikálni. Senki sem bolond lelkizni a bolti pénztárossal, félrevonva őt, csak mert az arrogáns volt vele. Senki sem bolond minden lelki sebét megbeszélni, amikor egyszerűbb és “olcsóbb” lábon kihordani (arról nem is beszélve, hogy olykor a sebeinket is szégyelljük, nemhogy még beszéljünk is róluk).


Mivel a megbeszélés racionális mozzanat, ezért korlátozott eredményt produkálhat. Mindenki tapasztalhatta már, hogy a megbeszélés ugyan elsímíthatja az ellentétet, békébe fordíthatja a konfliktust, ám ugyanakkor a megbántottságot, a szomorúságot nem számolja fel. Hiába beszéli meg a házaspár a konfliktust, egy ideig még a távolság, a hidegség fennmaradhat, mert a léleknek kiegyenlítésre van szüksége (többek között).


A megbeszélés alapvetően az értelemhez szól, nem a szívhez (bár arra is hathat). Az is tipikus jelenség, hogy az ember hiába érti meg a fejével a másikat, közben a szíve önálló úton járva még megszakadhat. Mivel tehát a megbeszélés racionális mozzanat, és a nyelvhez van kötve, nem alkalmazható minden helyzetben, és nem várható tőle automatikus eredmény. A megbeszélés önmagában pedig végképp nem működik, mindig csak kiegészülve valami mással (cselekvéssel? gesztusokkal? egy potenciális jövőképpel?). 


Akik igazán és maradéktalanul hisznek a megbeszélés erejében, azokat rendszerint valamiféle idealista hit fűti. Azt gondolják, hogy ha a másikkal tudatják (például) a megbántottságukat, akkor az illető a fejéhez kap, és onnantól szívélyes és figyelmes lesz. Ha most félretesszük azt, hogy sok figyelmetlenség hátterében eleve valamiféle kultúrálatlanság húzódik meg, amely nem fogja belátni igazán, hogy mit csinál rosszul, ezért levetkőzni sem feltétlenül fogja pusztán azért, mert szóltak neki, még akkor is ott van a közöny, az ellenszenv, mint lehetőség. Ha a munkatársamnak feltárom a lelkemet, az egyáltalán nem biztos, hogy őt a szeretet ösvényére tereli, hanem éppen ellenkezőleg, újabb fegyvert adhat a kezébe ellenem (minden megnyílás kockázata ez – ezért a megnyílás aktusa eleve megkövetel valamiféle bizalmi viszonyt).


Az idealisták másik naivitása, hogy azt hiszik, amit ők értéknek látnak, az másnak is az. Azután nem győznek csodálkozni, hogy a békés, őszinte, a problémákat kibeszélni és átbeszélni akaró szándékuk nem megértést, hanem megvetést vált ki. Mert ilyen is van – nem mindenkiből vált ki tiszteletet a békés hangnem, a kérlelő bárányka-tekintet (főleg nem akárkitől). Sokszor bántunk ugyanis olyanokat, akiket alapból nem tisztelünk, és a megbeszélés szándéka a részükről ezen nemhogy javítana, de még ront is (míg egy kemény, határozott fellépés elnyerhetné a tiszteletünket – megbeszélés nélkül is. Jah, hogy az élet bonyolultabb, gazdagabb, mint az idealisták hiszik?). 


A valódi kommunikáció nem az, hogy szépen és meghatóan beszélek, hanem az, hogy először felmérem, a másik ember is az én nyelvemet beszéli-e (van, aki az erő nyelvét beszéli, és számára a megbeszélés szándéka a gyengeség jele). Mindig annak a feladata az alkalmazkodás (a másik nyelvének valamilyen szintű elsajátítása), aki kezdeményez, aki akar valamit. Ha Franciaországba utazok, nem várhatom el, hogy ők tanuljanak meg magyarul.


Zeneajánló: Boldog – boldogtalan

Címkék:

Kegyetlenkedjünk?

2010 március 2. | Szerző:

 Valaki olvasva az írásaimat, azt emelte ki, hogy folyton és minden vonatkozásban a felelősség terhét rakom rá. Megijedtem, mert ha az ember túlzottan a felelősséget tartja fontosnak, végül életképtelenné válik. Nem szeretném megvizsgálni, hogy valóban túlteng-e a felelősség a leírtakban, de mindenképpen szeretném ellensúlyozni még a lehetőségét is. Egyáltalán nem kell félnünk attól, hogy fájdalmat okozunk másoknak. Egyáltalán nem kell attól félni, hogy kegyetlenek leszünk.

Címkék:

Modern félrelépők

2010 február 23. | Szerző:

Az internet (levelezés, chatelés, webszex, stb…) a megcsalásnak olyan új formáit teszi lehetővé, amelyeknél egyrészt a régi kategóriák alapján nehéz ítélkezni, másrészt nehezen tettenérhetőek. Hagyományos esetben szükség volt a szerető, a harmadik személy fizikai jelenlétére, szükség volt találkozóra, szervezésre. A modern változatok már azt is lehetővé teszik, hogy a felek egymástól ezernyi kilométerre legyenek. Úgy lehet kapcsolatot tartani az ellenkező nemmel, hogy közben a házasság fenntartható, sőt, a virtuális kapcsolat révén feldobható. Az alkalmi partnerkeresés lehetőségei megsokszorozódnak……………a technológia mindenképpen átalakítja az életünket, és ez új, izgalmas, és olykor nehéz kérdéseket vet fel.  

Címkék:

Az igazság felelőssége

2010 február 22. | Szerző:

Általában viszolygok azoktól, akik meggondolatlanul és kíméletlenül az igazmondás pártján állnak.


Minden embernek van egy teherbíró képessége. Minden embernek van egy befogadó képessége. Ezek határozzák meg, hogy mivel tud megbírkózni, mit képes még feldolgozni, megérteni. Jó vagy rossz (most mindegy), de bizonyos mennyiségű és súlyú igazság megöli a lelket, és lezárja az elmét.


Aki igazat akar mondani, annak felelőssége is van. Az igazmondás feltétlenségét hirdetők azonban éppen a felelősséget nem vállalják, hanem áttolják a másikra, mondván, “tessék, nesze, itt az Igazság, döntsd el, mihez kezdesz vele”. Ez azonban így nem működik (persze van helyzet, amikor más lehetős pedig nem áll fenn).


El kell dönteni, hogy mi a célom az igazság kimondásával, és a közlésemet ehhez a célhoz kell igazítanom. Az igazság önmagában nem épít, nem mutat utat, sőt, a váratlansággal és újszerűséggel párosítva sokszor rombol is.


Ezért az igazság nyers megfogalmazása bizonyos helyzetekben barbár, felelőtlen és öncélú tett. Aki csak igazat akar mondani, ám az igazmondás következményei nem érdeklik, pusztán meg akar felelni a maga erkölcsi eszméinek, az önző, aki csak magával törődik, akinek a saját lelke a legfontosabb.

Címkék:

Igazat hazudni?

2010 február 22. | Szerző:

Mindannyian tudjuk, hogy egy kapcsolaton belül az érzelmek változnak, hullámzanak. Akit nagyon szeretünk, azt sem mindig szeretjük. Van, hogy idegennek érezzük, terhünkre van. Van olyan, amikor egyszerűen nem tudnánk kedves szavakat intézni hozzá, mert akkor hazudnánk, hiszen akkor és ott nem úgy érezzük, nem úgy gondoljuk. Nem lehet minden pillanatban azt mondani neki, hogy szeretjük, mert ez nem minden pillanatban hiteles.


Egy kapcsolatban válságos időszakok is lehetnek, amikor tudjuk, hogy fontos számunkra a társunk, ám nem érezzük. Csak tudjuk. Le kell küzdenünk az ürességünket, nehogy egy válság, egy mélypont miatt feláldozzuk azt, ami igazából fontos.


Amikor az igazmondás-hazugság kérdése merül fel, akkor a fiatalok és idealisták hajlamosak úgy tekinteni az emberre, mint akiben egyidejűleg nem lehet sokféle, akár ellentétes igazság is.


Ha valaki válságba jut a kapcsolatát illetően, ám nekiszegezik a kérdést, hogy szeretsz-e még, akkor mi az igaz válasz? Akkor és ott inkább úgy érzi, hogy nem, de közben tudja, érzi, hogy ez múló állapot, hogy van visszaút, hogy a kapcsolatába látja bele a jövőjét. Viszont nem tudja érzéssel kimondani, hogy igen, még szereti a másikat. Viszont ha nem mond igent, akkor tágít a szakadékon, és megadhatja a másiknak, aki bizonytalan, és ezért bizonyosságra vágyik, a végső lökést.


Akik az igazmondás feltétlenségét hangoztatják, azoknak ebben a helyzetben azt kellene válaszolniuk, hogy nem, most nem szeretlek.


Azt gondolom, hogy van olyan kiélezett helyzet, amikor bár hazudunk (hazudnunk kell), mégis igazat mondunk. Mert az igazság olykor nem a tények közlése, hanem a lényeg megfogalmazása. Ebből a szempontból csak azok a tények fontosak, amelyek ezt a lényegi igazságot alátámasztják. Van úgy, hogy el kell hallgatnunk bizonyos tényeket, mert bár azok igazak, megtörténtek, ám mégsem a jövőt szolgálják. 


Nem hiszem, hogy az igazság-hazugság kérdése amúgy olyan egyszerű és sarkos lenne, ahogy sokan hajlamosak megjeleníteni. Legalábbis szavakban.

Címkék:

Családalapítás

2010 február 19. | Szerző:

– Mégis családot akarsz alapítani?


– Nem.


– De most nősülsz?!


– Az más.


– Tehát megnősülni nem családalapítás?


– Ha valaki családot akar alapítani, az keres magának egy társat, akivel gyereket vállalhatnak, és közös jövőt építhetnek – elképzelésében mindez célként benne van. A dolog jelen esetben fordítva működik. Én nem akartam soha családot, most sem akarok. Azonban találtam valakit, akivel természetes következmény mindaz, ami mások szemében családalapítás.

Címkék:

A hazugság vajon mi?

2010 február 16. | Szerző:

Van a hazugsággal kapcsolatban két ellentétes (?) nézet. Egyik sem utasítható el visszakézből, mert mindkettőnek igaza van, bár talán együtt érvényesek más-más élethelyzetekben (én ebben ugyan állást nem foglalok!).


Az egyik szerint ha nem mondunk el valamit, akkor már hazudunk, a másik szerint csak akkor hazudunk, ha nem az igazat mondjuk, illetve tagadunk. Az első szerint a hazugság nem cselekvés, hanem állapot, a másik szerint a hazugság aktív cselekvés.


Konkretizálva: ha a férj megcsalja a feleségét, de ezt se nem tagadja, se nem vallja be, tehát hallgat róla, akkor már megvalósította a hazugságot az első felfogás értelmében. A második felfogás csak akkor állapítja meg a hazugság fennforgását, ha a férj konkrét kérdésre tagadja le a tettét, vagy arra a kérdésre, hogy hol járt ilyen sokáig, valótlanságot felel.


Jah, az élet nem egyszerű! 🙂

Címkék:

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!